Nagyon lassan halad a sor. Nem beszélgetünk egymással. Ciki ez a sárga csekk. Néhányunknál egész kis füzetnyi, összesítő jegyzékkel, mert az is kell. A postás kisasszonyon nincs nagy nyomás, ő hála a sorszámoknak mindig csak egy befizetőt lát, nem érzékeli a feltorlódott hosszú sort, mert mi emberfelhőbe oldva bámuljuk a hívógépet, szépen, egyenletesen eloszolva.

A kisasszony bájos. Nagyon gyors, és hála a technikának, villámmód pecsétel, iktat. Majd amikor végez, hozzám fordul kedvesen: Nem akarja visszanyerni a befizetett csekkek árát? Zavarban vagyok, mert hát persze, hogy akarom, sőt sokkal többet akarok nyerni. Na, nem annyit, mint amennyit lehetne, de azért elég sokat ahhoz, hogy mondjuk, a jövőhónapban már ne kelljen sorban állnom a rohadt kis csekkjeimmel.

Bizonytalankodásomat kihasználva a kisasszony elém tárja a megoldást, a számtalan féle, izgató színű, csillogóan fémes, gazdagtapintású kaparós sorsjegyet. Hatalmas számok mindegyiken, villódzó pompa, hívogató kiút. A kisasszony hangja zsong, ömlik belőle a szó, a szíves kínálás, a rábeszélés, a végső megoldás feltétlen hite. Elképesztő részletekkel szolgál.  A tömeg mögöttünk egyre nő, de a kisasszony már csak a lapocskákat látja, veszi elő őket, egyiket a másik után.

Mekkora jutalékot kaphat egy-egy eladott sorsjegy után, fut át az agyamon, ha ilyen elánnal tukmálja? Kezd kínos lenni a dolog, már csak a csekkes kollégák moraját hallom a hátam mögött, az előttem tornyosuló kaparós-tündérmese töredezik. Lehet, hogy semekkora jutalék nem jár érte, ötlik fel bennem. A kisasszony egyre kétségbeesettebben mosolyog. És akkor zavartan visszaadom a lapocskákat. Szomorúan, de megértően nézünk egymásra.

Igen, ő akar játszani, ő akar kitörni a postáskisasszonyság ablakmögötti létéből, ő az, akit már az is örömmel töltene el, ha valaki más nyerne. Valaki, bárki.