Emberbarát borbarát
2009.02.03.00:00
A szőlész-borász diplomával megáldott fiatalember 1998-ban fogott szőlőtelepítésbe. Néhány évvel később már komolyan is megcsapolta a hegy levét, mert az úgy szép, ha nem csak szőlőt termel, hanem bort is. A családban nincs hagyománya a borkészítésnek, így mint első generációs bortermelő 2003-ban készítette az első évjáratú nedűt. Bolyki János 2005-ben egy speciális projektbe fogott, amelynek eredményeként megszületett a „Nem lát, nem hall, nem beszél” címzésű bor.
A történet azzal kezdődik, hogy a Mlinkó István Módszertani Intézményből megkeresték őt, hogy a gyerekeket elvinnék szüretelni. Mivel egy borász szüret idején a feldolgozással foglalkozik, és másra alig van ideje, édesapja segítségével szedhették a Kistibrik-dűlő termését a fogyatékkal élő gyerekek. Az itt szedett termést külön dolgozta fel, majd a 2005-ös évjáratú kékfrankost egyedi módon palackozta és hozta forgalomba. A célja nem kevésbé rokonszenves, mint az eredménye. A bor bevételéből szeretné kicserélni az intézet mára használhatatlanná vált játszóterét, a mai kornak megfelelő felszereléssel.
Van olyan ember, aki tud segíteni, és van, aki meg is teszi. Méghozzá a lehetőség megteremtésével ad sokat, hiszen elsősorban a feladat teszi az embert. Ugyanakkor számára is kihívást rejt a dolog.
Bolyki János elmondása szerint, a munka nem volt egyszerű, hiszen ezek a gyerekek sokszor halmozottan hátrányos helyzetűek, akikkel az eltérő kommunikációs képességek miatt nem könnyű szót érteni. A 14-15 éves emberkék szeretethiányban, egy másik világban élnek, másként viselkednek, és másképpen fejezik ki érzelmeiket. Becsületükre váljon a példamutató munka. Egészséges társaikat megszégyenítő szorgalommal és kitartással vettek részt a szüreten.
Egyszeri alkalom volt ez a találkozás, de 2006-os évjáratú bort is forgalomba hozott a „Nem lát, nem hall, nem beszél” névvel, aminek a bevételével a továbbiakban is segíteni szeretne. Az intézet nagyon kevés támogatással működik, mintha a várost sem érdekelné, hogy léteznek. Kicsit feledésbe merültek, a világ nem foglalkozik velük.
Arról, hogy milyen volt dolgozni ezekkel a hátrányos helyzetű fiatalokkal, így vall a borász:
„A gyerekek jól érezték magukat. Mindenképpen szeretném felhívni rájuk a figyelmet. Azt gondolom fontos, hogy ne kallódjanak el, mert sok értékes embert lehet közöttük találni. Meglepően szorgalmasak és nagyon kitartóan dolgoztak.
Nekik kikapcsolódást jelentett, kimozdulást a szürke hétköznapjaikból. Egy olyan környezetbe kerültek, ahol talán még sosem voltak. Az új környezet, új tapasztalatot jelenthet számukra akkor, amikor még megragadhatók az elkallódó-félben lévő emberkék. Ha sikerülne ebben a korban a munka felé terelni őket, talán még be tudnának illeszkedni a társadalomba.
Ha tavasszal megvalósul a játszótér, úgy gondolom, hogy ez egy komoly eredmény, és ha a továbbiakban értékesített „Nem lát, nem hall, nem beszél” kékfrankos válogatás megtalálja a maga piacát, akkor hoz annyit, hogy megfelelő támogatással tudom segíteni az intézetet.”
A tanmeséből látható, hogy a közös munka gyümölcse a szép siker eredménye lehet. Azzal, hogy értelmes feladatot adott számukra amellett, hogy élményt és örömöt okozott nekik, máris sokat tett ezekért az emberekért.
Van olyan ember, aki tud segíteni, és van, aki meg is teszi. Méghozzá a lehetőség megteremtésével ad sokat, hiszen elsősorban a feladat teszi az embert. Ugyanakkor számára is kihívást rejt a dolog.
Bolyki János elmondása szerint, a munka nem volt egyszerű, hiszen ezek a gyerekek sokszor halmozottan hátrányos helyzetűek, akikkel az eltérő kommunikációs képességek miatt nem könnyű szót érteni. A 14-15 éves emberkék szeretethiányban, egy másik világban élnek, másként viselkednek, és másképpen fejezik ki érzelmeiket. Becsületükre váljon a példamutató munka. Egészséges társaikat megszégyenítő szorgalommal és kitartással vettek részt a szüreten.
Egyszeri alkalom volt ez a találkozás, de 2006-os évjáratú bort is forgalomba hozott a „Nem lát, nem hall, nem beszél” névvel, aminek a bevételével a továbbiakban is segíteni szeretne. Az intézet nagyon kevés támogatással működik, mintha a várost sem érdekelné, hogy léteznek. Kicsit feledésbe merültek, a világ nem foglalkozik velük.
Arról, hogy milyen volt dolgozni ezekkel a hátrányos helyzetű fiatalokkal, így vall a borász:
„A gyerekek jól érezték magukat. Mindenképpen szeretném felhívni rájuk a figyelmet. Azt gondolom fontos, hogy ne kallódjanak el, mert sok értékes embert lehet közöttük találni. Meglepően szorgalmasak és nagyon kitartóan dolgoztak.
Nekik kikapcsolódást jelentett, kimozdulást a szürke hétköznapjaikból. Egy olyan környezetbe kerültek, ahol talán még sosem voltak. Az új környezet, új tapasztalatot jelenthet számukra akkor, amikor még megragadhatók az elkallódó-félben lévő emberkék. Ha sikerülne ebben a korban a munka felé terelni őket, talán még be tudnának illeszkedni a társadalomba.
Ha tavasszal megvalósul a játszótér, úgy gondolom, hogy ez egy komoly eredmény, és ha a továbbiakban értékesített „Nem lát, nem hall, nem beszél” kékfrankos válogatás megtalálja a maga piacát, akkor hoz annyit, hogy megfelelő támogatással tudom segíteni az intézetet.”
A tanmeséből látható, hogy a közös munka gyümölcse a szép siker eredménye lehet. Azzal, hogy értelmes feladatot adott számukra amellett, hogy élményt és örömöt okozott nekik, máris sokat tett ezekért az emberekért.