Delaram

Egy ismerősöm tudta, hogy színházpedagógiát tanulok. Azt is, hogy jó ideje vergődöm a német munkaerőpiacon az elismeretlen magyar diplomáimmal, egyik valamilyen kényszerpénzkeresetből a másikba. Egy futó beszélgetésünkből aztán kiderült, hogy egy menekültekkel foglalkozó alapítványnál dolgozik, ahol színházi előadásokat is csinál velük egy rendező, évente egyet. Lisa az az ismerős, akivel egyszer valahol csináltál együtt valamit, munkahely, nyelvtanfolyam, munkaerőpiaci szakintézkedés, ilyesmi, ahol az ember nincs ott, csak a teste, ő sincs ott, te sem, ezért egymásra találtok ebédszünetben, és fél év alatt nevettek három viccen kétszer, amit aztán még egy-két évig véletlenül összefutva rutinmosollyal emlegettek, emlékszel, emlékszik, aztán nincs mit mondani, még elmondjátok, hogy de jó lenne már egyszer végre, mire a kapcsolat végleg elhalványul, mintha sose lett volna.

Hónapokig gyűjtöttem a bátorságom, hogy felhívjam. Aztán végre adódott egy alkalom, amikor összeakadva a városban mindkettőnknek volt tíz perce egy kávéra, és a barátja szülinapja meg a tervezett nyaralása között megkérdeztem. Hogy nem lenne-e szükség. Hogy én menekültekkel nagyon szívesen, dolgoztam már roma gyerekekkel és mindenféle amatőr csoportokkal, több tucat előadást rendeztem, a színházpedagógiával terápiásan is tudnék segíteni a célcsoporton. Azt nem, a rendező állandó, meg arra a területre neki nincs is kihatása, az egy másik kolleganő, a színházszervezés, de lenne egy egyéb kis projekt. Hogy lenne-e kedvem interjútréninget csinálni. Ő a munkavállalós részlegen van, egy csomó pénzt kaptak a munkahelyi integráció támogatására, és nem tudják elkölteni. Kicsiket szürcsölt a latte machiátójából, csipetnyi rummal, nur einen Schuss, így szereti. Koccant a csésze, enyhén leeresztett áll, alulról felfelé kerekített szemmel nézett egy célzottat a csészekoccanós szünetbe, hogy akkor hm? Éreztem én a helyzet kétélűségét, hogy egyrészt meló, esély, másrészt én és az interjútréning, amire nem tudják elkölteni a pénzt. Annyit rándult gyomromban az ösztön, hogy most óvatosan, Péter, még nem tudod, kell-e ez neked, de azt sem, hogy nem, köhögtem hát egyet időhúzásként a presszókávémba, rum nélkül, így is két euro harminc, az három liter tej a pennyben. Hálistennek van a németben egy olyan dzsolidzsóker, hogy ja?, felemelve a hangsúlyt, ami annyit jelent, hogy oké, érdekes, de mondjál már még róla valamit, izgat a cucc, de még nem értem. A világ legpraktikusabb energiatakarékos szava bizonytalankodás esetére, és még udvarias is, érdeklődő is, de mégsem kötelezed el magad, tökéletes, ha még nem döntötted el, hogy beszarjál vagy leszarjad. Bejött. Nem találtak erre specializált job-coachert, de közben már jövő héten indul, most már bárki jó. Kihúztam magam, elnyomva egy titkos kéjmosolyt, nekem való lúzerprojekt. Szeretek magamon viccelődni, megnyugtat. Kein Problem, csúszott ki, hogy semmi gond, ha bárki, akár én is, de Lisa nem értette, mondjuk nem is vártam el tőle. Akár színházazhatsz is, az a te tereped. Szerepjáték. Játsszátok el a felvételi beszélgetést. Vegyen nyakkendőt, ne egyen előtte fokhagymát, nem úgy köszönünk, hogy háj, badi, ez az irány is mehet. Semmi különös. Meg tudod csinálni. Nem nézi senki. Átveszed a kulcsot előtte, a végén leadod a kitöltött jelenléti ívvel meg a célrögzítő protokollal, tudod, mit várt el az ügyfél, mi volt a szeminárium célja, mit értetek el, min kell még dolgozni. Az adatbankhoz kell. A kegyelemdöfést az adta meg, hogy akkor is kifizetik a teljes órabért számlára, ha nem jön el senki. Elvállaltam. Arra számíts azért, hogy nagyon megbízhatatlanok, ez az egyetlen necces a munkában, legyél flexibilis, vagy jelentkeznek rá, vagy nem, de ha jelentkeznek is, lehet, hogy nem mennek el, vagy mások jönnek helyettük, a második alkalomra lehet, hogy ugyanazok jönnek, de lehet, hogy megint teljesen mások, de az is lehet, hogy senki, vagy azok is, akik az elsőre jelentkeztek, de nem jöttek el. Mondta még utánam fentről, ahogy távolodtam a mozgólépcsőn lefelé.

Először örültem. Ingyen pénz. Négyszer két óra. A nyaraláshoz, végre hazajutunk. Fizetnek akkor is, ha nem csinálok semmit, tökély. Kicsit abszurd, hogy pont én, aki saját maga is el van tévedve a német munka kemény dzsungelében, mint maci a málnásban. Rötyögve szökkenek le a buszról. Kurvafix.

Aztán persze jött a pánik, mint mindig. Imádok dolgokat eltolni. Minden fontosabb volt. Felhívni a három hete halogatott adótanácsadót. Lefűzni mappába a Hivatalos Papírok Tornyát, mely nálunk minden félévben egyszer megközelíti a bábeli katasztrófát, mire megküzdök vele a lefűzéshez rendelt gyilkos szerszámmal, a lukasztóval. Gyűlölöm ezt csinálni, számlák, hivatalnok packázásai, hétköznapi horror. De most ezt is. Ez legalább mechanikus, nem kell hozzá agytevékenység. Ránéz, szortíroz, lukaszt, lefűz. Van benne valami Örkényes báj. Szóval hogy ennél a bürokratizmus domborításnál csak az idegesít jobban, ha feladatom van, amitől félek, pláne, ha tétje van, pláne, ha érint. Betegesen rettegek a beégéstől, a blokktól, hogy nem megy. Mert ha mosogatónak nem vagyok jó, na bumm, örüljenek, hogy csinálom. De ha egy verset szarul írok meg. Egy színházi próbafolyamat közepén nem tudom, hogyan tovább. Akkor ott kész. Vízözön, hét csapás, eredendő bűn. Aki dilettáns, az isten ellen vétkezik. És parancsra képtelen vagyok alkotni. Lebénulok. Az ihlet amúgy nem csak egy romantikus hülyeség. Amit gondolnak róla, az a romantikus hülyeség. Hogy jön a múzsa, homloksmaci, faszom. Hát így nem. Az ihlet az, hogy érdekeljen. Akarjam. Vérszagot kapjak. Ügy legyen. Élethalál kérdés. Húsbavágó. Muszáj legyen. Fontos legyen. Ne tudjak tőle aludni.

Most a pánik szakadékperemének utolsó centiméterén érkezett meg. Miután hajnal négyig, egy hét bénultság után három használhatatlan óravázlatot összetéptem, akkor. Hogy hát szemenszedett baromság. Itt egy lazítás, ott egy beszédgyakorlat. Hogy elköltsék a pénzt. Nem lehet mindet rumra a latte machiátóba, nincs annyi titkárnő a menekültügyön. Idejön egy hajón, amin kicsivel több az ember, mint a rozsda, és annyi a matróz, mint ide Jeruzsálem. Ha nem fulladt meg, a család hat évi jövedelméből eléri az első latrinás sátortábort, ahol két év megalázástréning után egy vagonban eléri Kölnt, ahol Lisa nem tudja rá elkölteni a német állam pénzét, és járnia kellene mindenféle tréningekre, amiket bárki megcsinálhat, aki kivárja, amíg Lisa kikortyolja az utolsó slukk rumoskávét. Aztán félévente egyszer sóhajt Frau Dickeisenbach, és erősen gondolkodik, hogy a rendszeresség kritériumait a szabályzat szerint alulról súroló szemináriumlátogatási hajlandóság mellett rányomja-e Abdul papírjára a pecsétet, hogy csuklózhasson itt még egy fél évet a menekültszállón.

És akkor húsz perc alatt megírtam, amire egy hete nem voltam képes. Hárman jöttek. Két fekete srác, és egy fiatal iráni lány. Delaram. Huszonkét éves. Gyönyörű. A kezét gyűrögeti. Leonard egy arcnyi vigyorral, John bészbólkepiben, maga alá húzott lábakkal, mint a kotlóstyúk, de John a nyakát is behúzta. Ültek a falnál. Mondom, helló, Péter. Az alázat. Ahogy alulról a kezet, nem mer felállni. Félig nyújtja, nem tudja a mozdulat, szabad-e. Pengeszájú motyogás.

Tudtam, hogy kell nekik. Körbe állni. Szögdelni kifulladásig. Járkáljatok. Néztek. Elindultam, így. Ahogy félig mozdulna a láb, meg nem is. Mentek egy szűk kört, megálltak. Mondom, összevissza, mutatom is. Leonard nevet, persze kétellyel, oké, ki ez az idióta, na jó, ma járkálunk körbe egy kicseszett irodában, ahol félretolták az asztalokat, azt hittem, munkát keresünk, volt a megcsukló kételyben. Ha valaki szembe jön járkálás közben, állj meg, nézz a szemébe. Vihognak. Aztán elkapom John tekintetét. Ő is az övét. El. Nyerít. De visszanéz. Mondom, így, siehst du, einfach. Nem halunk bele. Nem csinálunk máskor ilyet, magyarázom, a villamoson én is elnézek. Most ez ajándék. Legyél kiváncsi. Nézd meg, ki az. Mit látsz a szemében. Milyen ember. És mutasd meg magad. Csupasz helyzet. Szép helyzet. Elcsöndesednek. Nyertem.

Vakvezetés, hangerőpróba, gurulunk a földön. Játszunk. Elfelejtik, hogy szeminárium, hogy nem ezt várták, hogy mi ez egyáltalán. A tükörtáncnál már szakadunk a röhögéstől, ahogy kelet-magyarországi sörpocakos tájízzel próbálom imitálni, ahogy Leonard feka térdei szétesnek és jár a lábfej, mint a turbóseprű.

A megszólaláson dolgozunk. John pengeszáját sikerül kinyitnom, amikor mondom, azt képzeld el, hogy ha végre megszólalsz hangosan, manna esik a szádba és Afrika minden gospelszüze neked zümmögi, hogy o Lord, would you buy me a mercedes benz!!! Megint felnyerít, mint a vemhes teve, megrázza magát, és elkezdi nyomni, gyomorból és torokból egyszerre, hogy my friends all drive porsches áj mászt mééééjkmáj öméééndz. Kiráz a hideg. Na, most akkor Johny boy, ugyanígy, hogy Schönen guten Tag, Herr Müller! So? Szétnéz, röhög Leonardra, kérdően röhög az én szemembe, majd a térdére csap, so, wie Janis Joplin??? Mondom, ja, hát hogy másképp. De nem fogják kiröhögni? Mondom miért? Azt gondolta, ez ilyen komoly dolog, egy interjú. Nem, mondom, ez tényleg komoly dolog, de nem úgy, hogy ezért te összecipzározd a szájad, amputáld a farkadat és növeszd befelé a nyelvedet, le a feneked lukáig, belül. Nagy vagy? Yes! Erős vagy? Tele a szíved hittel és napfénnyel és dobszóval és Joplinnal? Yes. Na hát akkor? Leonardnak nem kellett tréning, kiállt, elnyomott egy gospelt, lukat beszélt a hasamba, megtudtam mind a hat tesója, anyósa, anyja, apja és kecskéje életrajzát, teljesen rendben volt, Leonard for president.

Delaram gyűri a kezét. Lefele néz. Még a táncolás után is, amit pedig egy óra elteltével végre nevetve élvezett. Nem hallom, mit mond. Két méterre ülök. Nem akarom tudni, mit csináltak vele Iránban, a tengeren, egy kamionban vagy Kölnben a szálló vécéjén, vagy csak egy szimpla véres tartózkodási engedélyes hivatalban. Letérdelek elé, mutatván, hogy másként nincs esélyem a szemébe nézni. Elpirul. De nem úgy, hogy bárcsak most Aladin szőnyegén ülne inkább egy dzsinnel, mint velem interjútréningezzen, hanem hogy szeretné. Csak nem meri. Én azt hittem, udvariasnak kell lenni, mondja halkan botló tört németséggel, fél mondatban huszonkét év préshelyzet. Végül sokfajta próbálkozás után az ugrálós trükk bejön. Szökdelj, úgy beszélj. Gyorsabban. Magasabbra. Még. Hangosabban. Tüdő, torok kinyit, levegő nyomul, mint a gőzgép, ott a hang. Na, megy ez, bittesőn! Visszamosolyog. Cseresznyefavirág. A szeme fehérje. Benne egy fényes szurokpötty. Mint a fekete lyuk, ami nem szív, hanem hőt ad le. El is kapja. Szerintem meglátta, hogy meghatódtam. De jól vagyunk. Jól vannak.

Utoljára hagytam. Amit még Magyarországon egy kamaszcsapattal, szerelemből, hét éve. A terem két fala: a legnagyobb félelem és a legnagyobb bátorság. Közte egy vonal. Hol állsz te? Megkeresik. Leonard rátapad a bátorság-falra. John tőle két lépésre. Megfordulok. Deliram a bugyimban-Kína-össznépi-kakitermése és a talán-el-merem-tépni-a-tekintetem-a-padló-repedéséről-től fél méterre toporog szégyenlősen. Gut, Deliram, mondom halkan, a két fiúnak intek, üljenek le. Nagyon jó, hogy tudod, hol állsz, és még jobb, hogy be tudod vallani. Zavart félmosoly, felemeli a fejét, nem bírta már elviselni, hogy nézem. Lassan közeledem, mint vadlóhoz a kavboj. Ami feketelyuk hőtartalom kárpátmedencei szememben felgyűlt, nyomom, mint az állat. Gyere, kicsi szuroklány. Őzike, gondolom, ettől kínomban vihhantanom kell egyet, bocsánat, suttogom, aztán már nem mondok semmit. Odaérek. Még mindig rajtam a szurokszem.

Állunk. Tekintetembe kapaszkodik. Mint hajókötélbe viharban, jut eszembe a kín, mint tahóság. El is szégyenlem magam egy pillanatra. Harminc centire. Szemhéjammal intek. Lehet, nem képzavar. Szün. Olyan észrevétlenül sóhajt, ahogy a nyári álló hőségben moccan a függöny az ablakban. Csosszan. Tíz centi. Megérintem egy ujjbeggyel a karját, mint Maradona a labdát az angol kapus előtt. Nem rezzen, csak még kerekebben néz, csodálkozik, az a „már nem félek, még nem tudom, mi lesz, de jó“-szerű nézés, pillanni nem merő pillával, full open. Karja belső oldalára nyúlok, a derék és a kar közé, mint az alvó csecsemő alá, amikor a földön aludt el, és be kell tenni a kiságyba. Fel akarom lazítani, picit belököm, alig érintve, mint kötélhintát, ami üvegböl van. Kileng. Harangnyelv hat óra húszkor, a hatos harangozásra emlékezve. Újra csosszan felém, másfelet ezúttal. Gut, tsss, Delaram, suttogom a hajába, a tenyerem most súrolva a fejebúbján. Hátralépek, majd mellette előre, meg akarom kerülni, hogy a hátára tegyem puhán a tenyerem, hátha akkor jobban el tud indulni.

Mire mögé érek, Delaram elindul. Megy. Remeg, de megy. Egyedül. Lélegezni sem merek.

Soha nem fogom elfelejteni, ahogy Delaram, a gyönyörű kicsi Delaram Iránból elérte a falat. Nyolc méter. Rádől a kezével a falra, a testével meg a kezére. Megfordul. Folynak a könnyei.