Vélemény rovatunkban most Mikó Andrásnak, a Momentum egri politikusának személyes hangvételű megemlékezését közöljük arról, hogy mit jelent számára 1956, milyen családi emlékek élték túl az elmúlt évtizedeket, és azok hogyan tükröződnek a mai generációkban.
A vér nem válik vízzé…? - Mit jelent számomra 1956?
Vélemény rovatunkban most Mikó Andrásnak, a Momentum egri politikusának személyes hangvételű megemlékezését közöljük arról, hogy mit jelent számára 1956, milyen családi emlékek élték túl az elmúlt évtizedeket, és azok hogyan tükröződnek a mai generációkban.
Vélemény rovatunkban most Mikó Andrásnak, a Momentum egri politikusának személyes hangvételű megemlékezését közöljük arról, hogy mit jelent számára 1956, milyen családi emlékek élték túl az elmúlt évtizedeket, és azok hogyan tükröződnek a mai generációkban.
Nemrégiben, miközben kutattam a családunk történetét, nagyot dobbant a szívem. Rábukkantam, hogy 1956 októberének végén, miközben zajlottak a pesti események, a Dédapám, Bencsura Ferenc Kápolnán vette ki a részét a forradalomból. Kitartóan szervezte a kápolnai munkástanácsot, és a településen újjáalakuló Kisgazdapárt helyi szervezetét.
Dédapám, Bencsura Ferenc
Ezek a munkástanácsok és forradalmi bizottságok, valamint az egyetemisták és a fegyveres felkelők mozgalma vette rá végül Nagy Imrét és társait, hogy október 28-án végül a forradalom mellé álljanak, és Magyarország végre szabad legyen, még ha egy hétre is.
Most már végre értem, mi az a tűz, ami bennem lobog. A tűz, ami középiskolás koromban arra késztetett, hogy színdarabot rendezzek 1956-ról. A tűz, mi főiskolásként hajtott, mikor egy tüntetésen beszédet mondtam az ’56-os emlékműnél. A tűz, amely arra sarkallt, hogy egy olyan mozgalom helyi vezetője legyek, ahol egy szabad és élhető Magyarországért küzdünk. Ahol olyan fiatalokkal dolgozhatok együtt, mint pl. Donáth Anna - az a vezető, akit akár a világ végére is követnék, s akinek a nagyapja maga is Nagy Imre mellett tevékenykedett a forradalom napjaiban.
Középiskolás koromban egy október 23-i színdarabban, melyet mi, diákok rendeztünk
,,A vér nem válik vízzé…” – gondoltam először. Aztán rájöttem, hogy tévedtem, mert a vér igenis vízzé válhat. Döntés kérdése. Mert bár büszkének kell lennünk a családtagjaink tetteire, azonban ehhez az örökséghez csak akkor lehetünk méltóak, ha erre a hagyatékra nem menlevélként, hanem kőkemény felelősségként tekintünk.
Hiszen ahhoz, hogy változás történhessen az országban, mindannyiunkra szükség van. Ahogy 1956-ban is ahhoz, hogy egy Nagy Imre, egy Donáth Ferenc tehesse a dolgát a fővárosban, szükség volt a Dédapámhoz hasonló vidéki vezetők láthatatlan munkájára, s a ,,névtelen” felkelők, munkások fellépésére is. Ugyanígy ma, 62 évvel később is, ahhoz, hogy egy Donáth Anna helyt állhasson a mozgalmunk élén, szükség van a hozzám hasonló vidéki vezetőkre, de még inkább azokra az önkéntesekre, aktivistákra is, akik talán most is kint gyűjtik a hidegben az aláírásokat.
Donáth Annával október 23-án. Én a Szabadság téren adtam elő, Anna a közös ellenzéki tüntetésen mondott beszédet. (Tikk László fényképe)
Mert az igazi hatalom mindig az emberek, s sosem a vezetők kezében van. Ahogy 1848-ban is, 1956-ban is a forradalmárok csupán megmutathatták az irányokat, de a szabadságot ők maguk nem adhatták meg a népnek, hiszen az nem volt az ő kezükben. Az ő feladatuk az volt, hogy ráébresszék a népet, hogy a saját szabadságukat nem vívhatja ki senki más helyettük, ezt a döntést nekik kell meghozniuk. ,,Rabok legyünk vagy szabadok? / Ez a kérdés, válasszatok!” – Nem véletlenül hangzott el a Nemzeti dal mindkét forradalom kezdetekor.
Mert ne tévesszen meg senkit, a demokratikus díszletek mögött valójában ugyanúgy egypártrendszer van, mint 1956-ban. A forradalom akkor is valójában nem egy idegen hatalom ellen robbant ki, hanem a saját, végtelenül korrupt és hatalmaskodó elitünk ellen, mely a Parlamentnek nevezett bábszínházból irányította az ország kizsigerelését. Azonban ha az emberek képesek voltak egységesen kiállni és cselekedni, mindig el tudták kergetni a sápszedő, korrupt és a lakosságot félelemben tartó vezetőket.
Ezért úgy gondolom, hogy ma is ez egy igazi ellenzéki erő feladata. Nem az, hogy egyedül (a Parlamenten kívülről) megoldja az ország összes problémáját, hanem hogy célokat, és eszközöket adjon az embereknek a cselekvésre. Aztán majd az emberek döntenek, hogy rabok akarnak-e lenni, vagy szabadok, hogy készek-e cselekedni, vagy beletörődnek abba, hogy mások döntenek helyettük.
Éppen ezért ez számomra 1956 igazi üzenete. Hogy vannak döntések, amiket meg kell hozni, akkor is, ha ezek a döntések nem könnyűek. Hiszen nem volt könnyű az ,,egyszerű” embereknek, mikor először mentek ki tüntetni. Hiszen akkor is mindenki félt a hatalom megtorlásától, - még jobban is, mint ma, - azonban az emberek mégis felálltak, és cselekedtek. Nem volt könnyű Dédapámnak sem elkezdeni szervezkedni Kápolnán. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobban félt, mint én, mikor 61 évvel később követtem a példáját, hiszen ő a fellépésével nem csupán a megélhetését, de talán a saját életét is kockáztatta. És végül Nagy Imrének és társainak sem volt könnyű odaállni a forradalom mellé október 28-án, de főleg nem november 4-én, mikor a szovjet csapatok másodjára vonultak be Budapestre. Mégis mindkétszer meghozták ezt a döntést.
Nagy Imrének és társainak a pere 1958-ban
Ma este, mikor éppen 100 éve, hogy az őszirózsás forradalom első tüntetései elkezdődtek, mikor éppen 62 éve, hogy Egerben megalakult a helyi Forradalmi Nemzeti Tanács, mikor éppen ezekben a pillanatokban Székelyföldön fellobbannak a székely autonómia őrtüzei, én is tudom, hogy kell döntenem.
Mert 1956 hősei bennem élnek tovább, és példájuk segít dönteni.
(A vélemény rovat vendég cikkei nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.)
Remek szórakozást nyújt a helyi publikumnak az egri polgármester, Mirkóczki Ádám és harcostársainak, ellenfeleinek országos méretű évődése. A dolog szórakoztatóipari funkcióján túl mégis felsejlik némi helyzetjelentés a közállapotainkról.
Mert a helyzet lényegében szörnyű. Mentségükre legyen mondva, hogy ebben sem a polgármester, sem az őt jelölő és benne most látványosan csalódó képviselők nem ludasok. Viselkedésük egyenes következménye kiválasztódásuk mikéntjének. Emberi, politikusi kvalitásaik pedig egyenesen vezettek a mostani, és gyaníthatóan az ezt követő számtalan konfliktushoz is. A dolog nem előzmény nélküli, úgyhogy nem árt egy kicsit emlékezni a múltra.
Hiánypótló beruházás emeli tovább az egyház ingatlanjainak fényét Egerben. Végre igazi oszlopcsarnoka lehet a városnak, amely fájó hiánya eddig nyugtalanná tette a városlakókat. A bazilika unalmas hátsóját igyekszik feldobni a korszerű beton együttes, amely nem csak hogy szép, de még posztamensül is szolgál a raktárkészlet szobrainak. Így áll piedesztálra a pompa Egerben. Sokat dolgoztak ezért Európa polgárai és sokat nélkülöznek emiatt a magyarok, de a pénz most is jó helyre került.
És igen, ahogy azt korábban már látni lehetett, Blaskó Balázs színidirektor úr rajt-cél győzelmet aratott a maga választotta vesszőfutás nemben, a Fideszes képviselők egries szurkolása és ovációja közepette. Igazi Felcsút-Juventus meccs volt, csodás megoldásokkal. (Megkérjük a rubellel fizető kedves olvasóinkat, hogy nyugalmuk érdekében hagyják el a cikket, most.)
A minap azt írtuk Blaskó Balázs színidirektor úr kormánypárti bizottságbéli támogatására, hogy az bizony egy vesszőfutás kezdetének sejlik. Mert tudniillik egy Fideszes politikai testület, meg az igazgató által kinevezett és fizetett dolgozókból álló grémium sem képes sikernek és tehetségnek maszkírozni az Egri Gárdonyi Géza Színház elmúlt tíz fénytelen évét.
Minden jel arra mutat, hogy szórakoztatóipari funkcióit képtelen levetni a helyi és országos politika. Persze, amíg helyben csupán megmosolyogtató dolgok történnek, addig az országos figurák betüremkedése városunkba egyenesen röhejes. Ez a héten két humoreszket is szolgáltatott. Az egyik Blaskó Balázs szigorúan titkos megmérettetése és könnyedén nehéznek találtatása, a másik a postaládákba sírt ellenzéki kámpicsor.