És azóta nem jó, amióta Dobó városába – vagy ahogyan mások nevezték: a béke szigetére – beköltözött a permanens békétlenség. Sőt, nemcsak beköltözött, hanem már ott grasszál az utcákon, a tereken, az ablakaink alatt. Vajon ki hitte akárcsak egy bő évvel ezelőtt is, hogy eljön az az idő, amikor egy félkatonai, rasszista elveket valló szervezet bakancsai csattognak a belvárosban, vagy azt, hogy szinte mindennapossá válik annak a maroknyi, ám hangos csoportnak a randalírozása, amely önkényesen kinevezte magát „egri nép”-nek, s amely szemmel láthatóan összekeveri a demokratikus jogok gyakorlását az agresszióba hajló bunkósággal.

Hogy kik ezek az emberek? Sokfélék. A szelídnek és ártatlannak tűnő monomániások éppen úgy megtalálhatók közöttük, mint a kifejezetten pszichiátriai esetek, hogy az alkoholproblémái miatt mindenhonnan kiebrudalt egykori kollégiumi nevelőtanárról, avagy a leVITÉZlett csepűrágóról már meg se emlékezzünk. De akárkik is, akárhonnan is érkeztek, egy valami összeköti őket: a gyűlölet. Az a gyűlölet, amely a felszínen politikai indíttatásúnak tűnik, s amely látszatra az országot irányító koalíció és annak helyi képviselői ellen irányul, de amely valójában a sikertelen, kudarcokkal teli pályafutás miatt érzett tehetetlen düh. Az a harag, amelynek „gazdái” sohasem önmagukat, hanem mindig a körülöttük lévő világot hibáztatják saját, félresiklott életútjukért, nem sok örömöt hozó múltjukért és a még ennél is kevesebb reménnyel kecsegtető jövőjükért.

Ám amilyen könnyen meg lehet mondani, kik ők, legalább annyira nehéz felelni arra, vajon mit is akarnak. Nagy valószínűséggel ugyanis semmit. Hacsak nem tekintjük célnak – legyen szó akár egy miniszterelnöki látogatásról, akár a vasúti szárnyvonalak ügyéről, vagy egy megyei önkormányzati ülésről – a sípolást és dobolást, az artikulálatlan üvöltözést, a fenyegetőzést, netán az utak lezárását. Mert épkézláb gondolatokra láthatólag nem futja. És ezen a ponton újból meg kell kérdeznem: ki és mikor hatalmazta fel ezeket az embereket arra, hogy – úgymond – a helybéli polgárok érdekeinek védelmezőiként tüntessék fel önmagukat, azok nevében hülye petíciókat gyártsanak, értelmetlen nyilatkozatokat fogalmazzanak? Senki és semmikor. És, ha az egriek egyáltalán valamit is „köszönhetnek” e botcsinálta demonstrálóknak, az nem más, mint a már említett szégyen.

A legfontosabb kérdés azonban az, lehet-e valamit tenni az egyre hangosabb és egyre kulturálatlanabb csapat ellen. Mert, hogy kell, az egy ideje már nem vitatható. Hogy a rossz értelemben vett tolerancia, a demokrácia játékszabályainak tökéletes félre értelmezése hová vezet, azt megmutatták a megyei kórház sorsáról döntő közgyűlésen lezajlott események is, amelyek teljes joggal háborították fel azokat a jóérzésű embereket, akiknek nem mindegy, milyen városban élnek, s hogy arról milyen kép alakul ki szerte az országban. Bár az is igaz, hogy éppen ők, azaz a főként csak „a hallgatag többség” néven emlegetettek tehetnének a legtöbbet a helyzet változásáért. Például azzal, ha – amikor ez csak szükséges – kilépnének a szemlélődő szerepköréből, s világossá tennék mindenki előtt: Eger nem fogja megengedni, hogy a városban véglegesen otthonra leljen a hisztéria és a gyűlölet.