Most pedig nyissuk ki a szemünket, és véletlenül pillantsunk a közgyűlésre. Ott van két politikus. Úgy néznek ki, úgy is viselkednek. Egy kicsit építenek, de leginkább piszkálódnak. Most éppen azon, hogy tud-e majd Eger játszótér-felújításra pályázni. Mert, ugye, elvileg lehet. De érdemes-e? Lesz-e pénz? Össze lehet-e ezért fogni? Vagy inkább ez a hely a legkiválóbb terepe a vitának? Mert, ugye, el lehet mondani most a másikról, hogy mi volt régen, s az milyen undorító. A másik pont nem tesz semmit, vagy ha mégis, az csak árt. Ezek örökké csak maguknak kaparják a gesztenyét, amazok meg mindenben a rosszat látják. Az ember érthetetlenül nézi őket, s az jut eszébe, ez pontosan olyan, mint a kisgyerekek: senki nem tudja már, hogyan kezdődött. Talán úgy, hogy a másik visszaütött. Elfelejtik, kérem, hogy a két kisgyerek az előbb még a homokozóban ült, és mosolygott? Nem tudják, hogy hol játszanak?

Aztán nyugszani látszanak a kedélyek. Rájönnek, hogy lehet még itt szájat tépni, meg jelzőket keresni, vagy akár lehet nyomni egy „igen”-t arra a játszótér-felújításra. Ez pedig sokkal hasznosabb mindenkinek. Sőt odáig megyek: egyébként meg mindketten ezt is akarják. Merthogy az bizonyos, nem népellenes cselekedetről van itt szó, egyszerűen csak elfelejtik néha, hogy miért is ültek le. Mert, ha külön-külön kérdeznénk, mindkettő úgy mondaná, hogy kell a játszótér, hogy látnánk mindkettőn: hisz benne. Csak aztán, amikor pont együtt kellene mondani, akkor nem ránk, hanem véletlenül egymásra néznek. Ilyenkor megkérjük őket is: hunyják be egy pillanatra a szemüket.

Nem kérem senkitől, hogy képzeljék a honatyákat homokozóban ásóval és vödörrel. De az már nem olyan bűnös, ha arra gondolunk, hogy a képviselőink nem piszkálódnak, s ha nem is vödörrel meg kislapáttal, de építenek. Szerintem akkor nem csak a gyerekek mosolyognának.