Mielőtt ennek okaira rátérnénk, szükséges megvizsgálni, hogy kiket lehet a 21. században értelmiségieknek nevezni. Az értelmiséginek megvan azon tulajdonsága, hogy nyitott a szűkebb és tágabb környezetét érintő közügyek iránt; meg tudja különböztetni azt, hogy mikor akarnak úgy hülyét csinálni belőle, hogy közben még köszönetet is várnak el mindezért. Az értelmiségi a használható tudás felhalmozásán túl képes megfogalmazni és alátámasztani kritikai megnyilvánulását, illetve erre igénye is van. Az adott szakterületén túli tudását érvényesíteni akarja abban, hogy érdeklődik a társadalmi összefüggések, történeti és elméleti magyarázatok iránt, illetve rendelkezik némi társadalmi érzékenységgel. Az értelmiségi mentalitás kerüli a féligazságokat (amelyek inkább félhazugságok), mindig kíváncsi és kritikus, és képes a problémákat kívülről szemlélni. És ami a legfontosabb: az értelmiségi képes az önkritikára.

Ma jóval többen járnak felsőoktatási intézményekbe, mint évekkel ezelőtt, és ez a szám egyre csak növekszik, ki tudja meddig. Ezt látva bizakodhatnánk, hogy ez nagyobb merítési lehetőséget jelent, több ambiciózus értelmiségi kinevelődését, de sajnos csak kesereghetünk a realitást látván. A felsőoktatási intézmények minimum másodlagos – de sokak szerint elsődleges – feladata (lenne), hogy egy olyan gondolkodásformát, kritikai attitűdöt, dolgok mögé látást gyökereztessen meg a hallgatók többségében, amellyel hozzásegítik a diákokat tudásuk használhatóvá tételéhez. Egy egyetemistának meg kéne tanítani, hogy ne legyen közönyös mások iránt, sőt manapság már azt is, hogy saját dolgaival se legyen az. A képzésnek fontos feladata lenne a hasznosítható tárgyi tudás átadása mellett a környezetéért felelősséget érző és olykor vállaló, és a tapasztaltakkal kapcsolatban folyamatosan jogos kritikákat megfogalmazó értelmiségi attitűd kialakítása. Azért, hogy ez nincs így, az egyéni érdektelenségen túl, a különböző negatív társadalmi tendenciák mellett a felsőoktatásnak a lassan már csupán a piaci igényekhez történő igazítása is felelős. A rendszer a hallgatói normatívákkal már-már piaci alapokon működik, és a tananyag kialakítását és átadását indokolatlanul nagymértékben befolyásolják bizonyos kereslet-kínálat tendenciák, háttérbe szorítva az egyre nagyobb teret igénylő multinacionális vállalatok számára kevésbé hasznos – bár ezzel a hasznossággal is lehetne vitatkozni –, és a manapság amúgy sem túl divatos kritikai attitűd kialakítását.

A felsőoktatásban szereplők állománya tehát felhígult. A felsőoktatásban résztvevők tehát lazább, kevésbé felkészült mezőnyt jelentenek. Csökkent a színvonal, hiszen valahogy el kell végeztetni azokkal is a főiskolát/egyetemet, akik egyértelműen alkalmatlanok az értelmiségi létre, sőt olykor az értelmes létre is. Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb az értelmiségi jelölt, de az érvényesülési esélyük csökken azáltal, hogy kevésbé motiválja a rendszer őket arra, hogy az értelmiségi attitűdjük kialakuljon és érvényesüljön.

Valljuk be, az értelmiségi létforma manapság nem divatos, és a főiskolák és egyetemek egyre kevésbé akarnak, tudnak olyan lehetőségeket biztosítani, amelyek kedveznek a hallgatók tanórán kívüli, önálló kezdeményezéseinek. Erre lehet legyinteni, vagy a problémát mosolyogva elhárítani, de ha belegondolunk, hogy például a tanárképző főiskolákról, egyetemekről kerülnek ki a következő nemzedék nevelői, kevésbé lehetünk bizakodóak. Manapság azt is meg kellene becsülni, aki erre a hivatásra adja a fejét ilyen körülmények között. Társadalmunk érdeke, hogy a jövő értelmiségijeit keressük és őket gondozzuk. Ennek elsődleges színtere a felsőoktatás. S azt csak remélhetjük, hogy egyszer mindenki belátja, hogy igenis szükség van a feltörekvő és nem csak a törekvő új nemzedékre.