Az út az élet, nem a fogadók

Tudták, hogy az emberiség döntő hányada a születési helyétől számított alig tíz kilométeres körön belül hal meg? Mindezt tesszük úgy, hogy a gyerekhalandóság gyakorlatilag eltűnt az elmúlt száz év alatt. Szóval nem vagyunk egy vándorló faj. Ebből aztán következik egy és más. Például azt gondoljuk, hogy a világ máshol is olyan, mint amilyen körülöttünk. Hogy az emberek természetesen fehérek, zsebkendőbe rejtik a taknyukat és kezet ráznak, meg lapogatják egymást.
 
Aztán élnek olyanok is köztünk, akik nyughatatlanok, állandóan mennének, kószálnának. Kényszeresen hajtja őket az ismeretlen, vonzza lelküket a másság. Rajtuk a karantén sem fogott ki, mert alatta fejben utaztak. Aztán vannak olyan egriek, akik rájöttek, hogy más egriek is szívesen csatangolnának a világban és vezetőiknek szegődtek. Ez lett az életük.

Olyanok is akadnak, akik azt mondják, hogy az utazgatás teszi tönkre a bolygót. A turisták sáskák és felzabálják a kulturális különbségeket, kifordítják magukból Velence polgárait, Angkor papjait, az ausztrál bennszülötteket és leölik Afrika állatait. Közben teleszemetelik a földet, mérgezik a levegőt.

Az igazi kérdés persze az, hogy a világ üveggolyóvá zsugorítása, és így könnyebben megismerhetővé tétele, arányban áll-e a turizmus által okozott károkkal. És hogy kár-e az, ha kultúrák keverednek? Két nyughatatlan globe trotterrel, egri világutazóval féktelenkeftünk.

Az út az élet, nem a fogadók
 
    Hozzászólások

    A cikkekhez csak regisztrált felhasználóink szólhatnak hozzá. Kérjük, jelentkezzen be, vagy ha még nem tette, regisztráljon.

    A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a cikkekhez nem kapcsolódó kommenteket moderálja, törölje. A részletes moderálási szabályokért ide kattintson!