Fociellenesség a belvárosban
2026.07.08.16:09
Váratlan mellékhatása lett az áprilisi választásoknak: felszínre tört a fociellenesség az egri belvárosban. A királyi sport nagyképernyős élvezete eddig a hatalom ajándéka volt a népnek, ám most fellázadtak a lakók, akiknek az ablaka alá a „szurkolói zóna” LED-paneljét telepítették. Eddig tűrtek, de most felismerték magukban az ellenállót. Mi más lenne az önkény végleges bukásának a jele, mint hogy lázad a köz a focivébé köztéri örömködése ellen? Pedig a Végvári vitézek tere egy abszolút színház. Úgy lett kialakítva, mint egy rendezvénytér. Merthogy az is. Ráadásul ebben az ügyben mindenkinek igaza van: az egy hónapig lényegében egy tévébe költöztetett lakástulajdonosoknak és a köztereken szurkolni vágyó sokaságnak is. Még az önkormányzat is jó fej a dologban.
A lakók rendes, becsületes A4-es táblákkal kommunikálnak. Ezekből az derül ki, hogy ők ott élnek, nem tartják sportszerűnek az egybegyűltek szórakozását, és szeretnének redőnyt az ablakukra – ha jól értem, a köz finanszírozásában, mert vélhetően senki nem gördített akadályt a redőnyzet önerős felszerelése ellen. Magyarán megértik ők, hogy van annak ára, hogy a város egyik legdrágább környékén, a Dobó téren laknak, és ezt az árat a dupla négyzetméterárban forintosítani is lehetne, ha elköltöznének. De ők nem elköltözni szeretnének, hanem ott élni, és egy redőny szerintük ezt lehetővé tenné.
Ez egy méltányolható kérésnek hangzik. Kicsit sajátos, hogy a békésen hamburgerező lengyel turistákkal közlik követeléseiket, de az érdekérvényesítés még gyerekcipőben jár. Az elmúlt évtizedekben jellemzően a következők történtek a belvárosban:
A lakók nem tűrtek semmit, ami zavarná őket. Például inkább ne lehessen nagyobb teraszokat kipakolni a Kis-Dobó térre, hogy oda be- és kihajthassanak a nap minden pillanatában az ott lakók. Ugyanez igaz a sétáló belvárosra is, ahol kikövetelték az éjjel-nappali, korlátlan behajtást.
Sorra zárják le a közterületről közterületre vezető átjárókat.
Bezáratják a vendéglátóegységeket, vagy korlátozzák a teraszok nyitvatartási idejét; a rendezvények hangrendszereit megrongálják, mert unják a végtelenített Jingle Bells adventi terrorját.
Nyilvánvalóan mindez azért történhet meg (a tahóság eszkalálódásán kívül), mert nincs egyértelmű szabályozás a belvárosra. Az meg azért nincs, mert nincs egyértelmű koncepció az egri belváros funkciójára. Ha ugyanis az lenne a döntés, hogy a belváros alapvetően nem lakó-pihenő, hanem kereskedelmi-szórakoztató funkciót lát el, akkor más decibel- és egyéb szabályoknak kellene vonatkozniuk rá. [/li][/li] Itt jön be a még ott lakók érdeksérelme. Ők ugyan nincsenek sokan, de politikailag könnyen hergelhető szavazók. A boltos, kocsmáros, turista, egyetemista nem szavaz a terület képviselőjére. Az ott lakók viszont igen – hiába mondjuk 1:20 000 az arány a belvárosban lakók és az azt használók között. Persze könnyű lenne azt mondani, hogy Mari néni nem számít, a többség nyugodtan gázoljon át rajta, költözzön el, ha nem bírja stb. Ez annyiban igaz, hogy Mari néni érdeksérelmét a belvárosi, élhetetlen környezet miatt a horribilis piaci lakásárak kompenzálják. Ám vannak más urbanisztikai és társadalmi szempontok is.
A „ghost cityk”, a szellem-belvárosok kialakulása ismert jelenség ott, ahol éjszakára kiürül a belváros a hivatalok, a szórakoztató és kereskedelmi egységek zárása után. Ez egyébként Egerben még hamarabb megtörténik, pontosan amiatt, mert a szórakoztató funkció is véget ér kora estére. Bármilyen fura, a magánszálláshelyek megjelenése viszi jelenleg a legtöbb életet az egri szellemvárosba. Az elöregedett lakosság érthető módon nemhogy nem aktív, de ellenez minden aktívkodást. Ennek ellenére valamelyest részei annak a folyamatnak, ami egy kis életet visz a területbe. Ha a közösségnek fontos, hogy elkerülje a totális dzsentrifikációt, a belvárosi lakók kiszorulását, akkor az A4-es papírra vetett kérés megfontolandó lehet: kapjanak a fesztiváltérre néző lakások redőnyöket, közpénzből.
Persze ez még nem oldja meg a koncepciótlanságot, az elszlömösödést, a drogos, hajléktalan, „alkalomvadász” elemek gravitálását az ilyen kihalt belvárosok irányába. Ez nemcsak rendvédelmi kérdés, hanem helyben csak kis hatékonysággal kezelhető szociális probléma is. Az biztos, hogy a belvárosi tulajdonviszonyok rendezése – hogy a bolt legyen a boltosé, és ne bérlőként, az aktuális politikai széljárásnak (és a választópolgár lakók terrorjának) kiszolgáltatva kelljen folyamatosan megfelelnie – arra ösztönözhetné az üzlettulajdonosokat, hogy tegyék rendbe az ingatlanjaikat (a saját tulajdonukat), és fogjanak össze a belváros élhető, önszabályozó működése érdekében.
Az önkormányzatnak ebben annyi szerepe kellene hogy legyen, hogy tisztességes versenyben értékesíti a folyamatosan lerohadó ingatlanvagyonát, karbantartja a köztereket, szabályozza a működést, esetleg megtiltja a viszontbérleteket pár évtizedig, hogy ne a befektetési célú helyiségvásárlás hajtsa fel az árakat. Biztosítja a kereskedelmi funkció versenyképességét (parkolóház első órájának ingyenes használata, elektromos minibuszok a belvárosi közlekedésben, a szálláshely-szolgáltatás ösztönzése, kiszolgálása parkolóbérletekkel stb.).
Ha majd úgy, mint egy olasz kisvárosban, a kocsma tulajdonosa a kocsma feletti lakásába megy zárás után haza, akkor nem lesz, aki kihívja a rendőröket, mert nem tud aludni, hiszen ő a tulaj. Ha a belváros a vendégfogadás központja lenne, akkor lehetne az ebből élők társadalmi felelősségvállalására építve olyan fejlesztéseket (kamerarendszer, éjszakai polgármester stb.) megvalósítani, amelyek nemcsak élhető, biztonságos, de élettel teli belvárost is eredményeznének. Ha valaki még mindig az önkormányzattól, és nem a kapitalizmustól, a tőkétől és a saját pénzüket kockáztató vállalkozóktól várja a megoldást, az nézzen rá a szétrohadó Senator-ház épületére.
Ez egy méltányolható kérésnek hangzik. Kicsit sajátos, hogy a békésen hamburgerező lengyel turistákkal közlik követeléseiket, de az érdekérvényesítés még gyerekcipőben jár. Az elmúlt évtizedekben jellemzően a következők történtek a belvárosban:
A lakók nem tűrtek semmit, ami zavarná őket. Például inkább ne lehessen nagyobb teraszokat kipakolni a Kis-Dobó térre, hogy oda be- és kihajthassanak a nap minden pillanatában az ott lakók. Ugyanez igaz a sétáló belvárosra is, ahol kikövetelték az éjjel-nappali, korlátlan behajtást.
Sorra zárják le a közterületről közterületre vezető átjárókat.
Bezáratják a vendéglátóegységeket, vagy korlátozzák a teraszok nyitvatartási idejét; a rendezvények hangrendszereit megrongálják, mert unják a végtelenített Jingle Bells adventi terrorját.
Nyilvánvalóan mindez azért történhet meg (a tahóság eszkalálódásán kívül), mert nincs egyértelmű szabályozás a belvárosra. Az meg azért nincs, mert nincs egyértelmű koncepció az egri belváros funkciójára. Ha ugyanis az lenne a döntés, hogy a belváros alapvetően nem lakó-pihenő, hanem kereskedelmi-szórakoztató funkciót lát el, akkor más decibel- és egyéb szabályoknak kellene vonatkozniuk rá. [/li][/li] Itt jön be a még ott lakók érdeksérelme. Ők ugyan nincsenek sokan, de politikailag könnyen hergelhető szavazók. A boltos, kocsmáros, turista, egyetemista nem szavaz a terület képviselőjére. Az ott lakók viszont igen – hiába mondjuk 1:20 000 az arány a belvárosban lakók és az azt használók között. Persze könnyű lenne azt mondani, hogy Mari néni nem számít, a többség nyugodtan gázoljon át rajta, költözzön el, ha nem bírja stb. Ez annyiban igaz, hogy Mari néni érdeksérelmét a belvárosi, élhetetlen környezet miatt a horribilis piaci lakásárak kompenzálják. Ám vannak más urbanisztikai és társadalmi szempontok is.
Igen, kapjanak redőnyöket!
A „ghost cityk”, a szellem-belvárosok kialakulása ismert jelenség ott, ahol éjszakára kiürül a belváros a hivatalok, a szórakoztató és kereskedelmi egységek zárása után. Ez egyébként Egerben még hamarabb megtörténik, pontosan amiatt, mert a szórakoztató funkció is véget ér kora estére. Bármilyen fura, a magánszálláshelyek megjelenése viszi jelenleg a legtöbb életet az egri szellemvárosba. Az elöregedett lakosság érthető módon nemhogy nem aktív, de ellenez minden aktívkodást. Ennek ellenére valamelyest részei annak a folyamatnak, ami egy kis életet visz a területbe. Ha a közösségnek fontos, hogy elkerülje a totális dzsentrifikációt, a belvárosi lakók kiszorulását, akkor az A4-es papírra vetett kérés megfontolandó lehet: kapjanak a fesztiváltérre néző lakások redőnyöket, közpénzből.
A bolt legyen a boltosé!
Persze ez még nem oldja meg a koncepciótlanságot, az elszlömösödést, a drogos, hajléktalan, „alkalomvadász” elemek gravitálását az ilyen kihalt belvárosok irányába. Ez nemcsak rendvédelmi kérdés, hanem helyben csak kis hatékonysággal kezelhető szociális probléma is. Az biztos, hogy a belvárosi tulajdonviszonyok rendezése – hogy a bolt legyen a boltosé, és ne bérlőként, az aktuális politikai széljárásnak (és a választópolgár lakók terrorjának) kiszolgáltatva kelljen folyamatosan megfelelnie – arra ösztönözhetné az üzlettulajdonosokat, hogy tegyék rendbe az ingatlanjaikat (a saját tulajdonukat), és fogjanak össze a belváros élhető, önszabályozó működése érdekében.
Az önkormányzatnak ebben annyi szerepe kellene hogy legyen, hogy tisztességes versenyben értékesíti a folyamatosan lerohadó ingatlanvagyonát, karbantartja a köztereket, szabályozza a működést, esetleg megtiltja a viszontbérleteket pár évtizedig, hogy ne a befektetési célú helyiségvásárlás hajtsa fel az árakat. Biztosítja a kereskedelmi funkció versenyképességét (parkolóház első órájának ingyenes használata, elektromos minibuszok a belvárosi közlekedésben, a szálláshely-szolgáltatás ösztönzése, kiszolgálása parkolóbérletekkel stb.).
Ha majd úgy, mint egy olasz kisvárosban, a kocsma tulajdonosa a kocsma feletti lakásába megy zárás után haza, akkor nem lesz, aki kihívja a rendőröket, mert nem tud aludni, hiszen ő a tulaj. Ha a belváros a vendégfogadás központja lenne, akkor lehetne az ebből élők társadalmi felelősségvállalására építve olyan fejlesztéseket (kamerarendszer, éjszakai polgármester stb.) megvalósítani, amelyek nemcsak élhető, biztonságos, de élettel teli belvárost is eredményeznének. Ha valaki még mindig az önkormányzattól, és nem a kapitalizmustól, a tőkétől és a saját pénzüket kockáztató vállalkozóktól várja a megoldást, az nézzen rá a szétrohadó Senator-ház épületére.
