Lazán
2008.11.02.00:00
Vegyünk egy mesét, és felejtsük el, hogy az ami. Tegyünk hozzá kiváló színészeket, remek rendezőt. Bolondítsuk meg több, mint ötletes díszlettel. Válogassuk ki és szórjuk hozzá az odaillő jelmezeket, majd az egészet itassuk át bő kreativitással.
Az egészet összegyúrjuk, átdolgozzuk. Nem keményre, csak lazán. A legjobb, ha az egri színházban tálaljuk.
Szerencsére nem minden suszter marad meg a kaptafánál. Akkor Jedlik Ányos nem találta volna fel a fröccsöt és a matematikus Lewis Carroll nem írt volna gyerek(?)regényt. 1865 novemberében jelent meg először az Alíz Csodaországban. Abban az évben, amikor Pesten felavatták a Magyar Tudományos Akadémia épületét. Majd’ 150 évvel később a Gárdonyi Géza Színházban egy kicsit más értelmezésben, zenés darabként szerepel a repertoárban az Alíz!. Kicsit más, hiszen gyerekirodalom egyik klasszikusát már sokan, sokféleképpen értelmezték. Van, aki logikai összefüggéseket talált benne, mások a pszichológiában alkalmaznák, egyesek szimbólumrendszerét imádják, és persze vannak, akik a mesét látják benne. A játékot. Egerben játszanak. Megjelennek az élet nagy kérdései, az útkeresés, de csak annyira, hogy ne rontsa el senki játékát.
Kíváncsian figyeljük a kanapé alatti kifordított világot, a lehetetlen karaktereket, amelyek lehetségessé válnak. Nem gyerekelőadás, 16 éven felüliek (így szólt a megállapodás) ülnek tátott szájjal. Mert beront egy nyúl (Ötvös András), aki annyira siet, hogy lehetetlen nem észrevenni. A Fehér Nyúl, akit aztán lehetetlen nem követni. Alíz (Járó Zsuzsa) is utánaered, s húz magával minket is a képtelenségbe, hogy együtt ámuljunk.
Dömötör András, a színészből lett rendező, laza világa összeáll, működik. Sírva röhögünk az örökké tüsszögő szakácsokon (Mészáros Máté, Vajda Milán) és várjuk, mikor tűnik fel újra a díszlet minden négyzetcentiméterét kihasználó ikerpár: Bányai Miklós és Schruff Milán. Utóbbi macskarapje közben pedig a legszorosabb nyakkendőt viselő néző is lazít a galléron. Összetett és szórakoztató. Az egri előadás azonban nem a színészeké, de nem is a rendezőé. Sőt nem is a Futó Balázs - Roland Schimmelpfennig szerzőpárosé, hanem a közönségé. Mert bár a dalbetétek legtöbbjéről könnyen elfeledkezünk, és nem dúdoljuk hazafelé menet, de Csodaország és a varázslat ott marad a fejekben. Csak úgy lazán.
Szerencsére nem minden suszter marad meg a kaptafánál. Akkor Jedlik Ányos nem találta volna fel a fröccsöt és a matematikus Lewis Carroll nem írt volna gyerek(?)regényt. 1865 novemberében jelent meg először az Alíz Csodaországban. Abban az évben, amikor Pesten felavatták a Magyar Tudományos Akadémia épületét. Majd’ 150 évvel később a Gárdonyi Géza Színházban egy kicsit más értelmezésben, zenés darabként szerepel a repertoárban az Alíz!. Kicsit más, hiszen gyerekirodalom egyik klasszikusát már sokan, sokféleképpen értelmezték. Van, aki logikai összefüggéseket talált benne, mások a pszichológiában alkalmaznák, egyesek szimbólumrendszerét imádják, és persze vannak, akik a mesét látják benne. A játékot. Egerben játszanak. Megjelennek az élet nagy kérdései, az útkeresés, de csak annyira, hogy ne rontsa el senki játékát.
Kíváncsian figyeljük a kanapé alatti kifordított világot, a lehetetlen karaktereket, amelyek lehetségessé válnak. Nem gyerekelőadás, 16 éven felüliek (így szólt a megállapodás) ülnek tátott szájjal. Mert beront egy nyúl (Ötvös András), aki annyira siet, hogy lehetetlen nem észrevenni. A Fehér Nyúl, akit aztán lehetetlen nem követni. Alíz (Járó Zsuzsa) is utánaered, s húz magával minket is a képtelenségbe, hogy együtt ámuljunk.
Dömötör András, a színészből lett rendező, laza világa összeáll, működik. Sírva röhögünk az örökké tüsszögő szakácsokon (Mészáros Máté, Vajda Milán) és várjuk, mikor tűnik fel újra a díszlet minden négyzetcentiméterét kihasználó ikerpár: Bányai Miklós és Schruff Milán. Utóbbi macskarapje közben pedig a legszorosabb nyakkendőt viselő néző is lazít a galléron. Összetett és szórakoztató. Az egri előadás azonban nem a színészeké, de nem is a rendezőé. Sőt nem is a Futó Balázs - Roland Schimmelpfennig szerzőpárosé, hanem a közönségé. Mert bár a dalbetétek legtöbbjéről könnyen elfeledkezünk, és nem dúdoljuk hazafelé menet, de Csodaország és a varázslat ott marad a fejekben. Csak úgy lazán.
Fantasztikus élmény volt! Régen nevettem ennyit!