PANASZDÉLUTÁN – Az egri színház elmúlt időszakának legsikeresebb előadása
2026.05.18.18:57
Elképesztő előadást láthatott a publikum Vágner Ákos rendezésében a minap. A Városháza színpadán a közgyűlés tánckarával előadott produkció olyan erősre sikeredett, hogy Molière úr sírva könyörögne a receptért, Spiró György minden bizonnyal az összes drámáját odaadná ezért a szüzséért, Shakespeare mester pedig csüggedten hagyta volna abba az írást, ha látja, hogy művei miként foszlanak ócska kis szappanoperákká az egri PANASZDÉLUTÁN bemutatója után. Pedig a főszereplő, Blaskó direktor úr még csak meg sem jelent testi valójában, ám szellemi jelenléte így is akkora űrt volt képes teremteni, hogy annak betöltését hiánya sem tudta pótolni.
Prológus
Történt, hogy megváltozott a rendszer Magyarhonban. A zsarnokot a nép elűzte, hűbéresei, jószágai és csatolmányai alatt a magyar anyaföld hőfoka irreálisan megnőtt. Lépteiket szaporázni kellett, az útszélről meg útszéli módon szólongatták őket a polgárok, békétlenek, udvarnép, ritterek, jobbágyok stb. Az egri Gárdonyi Géza Színház Blaskó Balázs vezetésével magát a „Remény színházának” maszkírozva az ancien régime kevélységeinél kifeküdte, kihízelegte, kizsarolta, hogy ne Thália játszóhelye, hanem pereputtyának játszótere legyen az egri teátrum. Nem volt ő ezzel egyedül így.
Szerte Magyarhonban dívott, hogy tehetségtelenek ripacskodtak műveletleneknek, miközben udvaroncok és talpnyalók dicsérték fenségességüket. Nem volt nehéz parasztvakítani, mert a nép egyszerű fiainak amúgy sem fejlődött ki nagyon a szemük, hála az oktatás, az egészségügy és propaganda szemtelenséget dicsőítő hozzáállásának.
Ám hiába a fülekbe öntött magas oktánszámú ólmozott propaganda, hiába a szemfényvesztés, a polgárok, békétlenek, udvarnép, ritterek, jobbágyok stb. szeme csak felpattant, nem hitték tovább, hogy az üres zseb a telehas záloga, és úgy zavarták el a meztelen királyt, hogy a fal adta másikat. Mielőtt a zavarás megtörtént, valamelyik főkomornyik, aki már látta, hogy a nép nem a színházba jár reménykedni Egerben (sem), azt fundálta ki, hogy mivel már a múltkor is a padlás résein kellett beszuszakolni Blaskó Balázs direktort, mert a zsöllye ellenállt, most ideje lenne valami váltást eszközölni. Kerestek hát valakit, akivel szemben annyi volt az elvárás, hogy úgy legyen a „miebünkfia”, hogy ne legyen hús, de hal se legyen. Szarvas József művész úr éppen színházat keresett magának, mert a többi NagyFeró-díjasnak már volt, de hiába nézett szerte, színházát eddig nem lelé a hazában. Itt egy színház! – mondta idősebb Vidnyánszky, és huss, már vitte is az egrit. Múlt év végén megszülettették a döntést, és februárban át is vette az igazgatást, a Blaskó-féle évad tovadöcögése közepette. Aztán teltek a napok, múltak a fideszesek. Szarvas direktor itt maradt a végeken, Bogdányban, ellenséges környezetben, patrónusai meg a levesben. Egy darabig alibizgetett, de aztán eljátszotta a Ronald Reagan híres Fortune magazinos interjúját, amelynek lényege, ha nem is vagy elég okos, azért annyi eszed legyen, hogy okos emberekkel vedd körül magad. Hozott hát művészeti vezetőt, meg egy színházigazgató-avatárt, ő pedig a távollétével segítette munkájukat.
A gyüttmentek munkához láttak. A színházat már korábban belülről is látó fővárosiak nem hittek a szemüknek. Bárhova néztek, önérzetes kis latrok estek ki a szekrényekből, naftalinos kosztümökből, de még a színházi büfé mosogatócsapjából is ők folytak. Mivel színházcsinálási kényszer alakult ki, nem nagyon maradt más választásuk, mint az, hogy akiknek eljött a nyugdíj, azokat hagyják nyugodni, akiknek lejárt a szerződésük, azokat hagyják szabadon igazolni a Reálhoz, vagy a PSG-hez. A hajdani hátországukból meg leszerződtetnek kiérdemesült, valaha szebb napokat látott bonvivánokat és dívákat, meg néhány, a pesti tülekedésben kisodródott, de amúgy tök tehetséges havert. Lett is erre ribillió, mégpedig akkora, hogy rendkívüli közgyűlésen kellett helyet biztosítania az egri adófizetőknek arra, hogy a Blaskó direktor úr szellemével átitatott társulat előadhassa a PANASZDÉLUTÁN, avagy a nárcisztikus provincializmus diadala című népsóhaját – 195 percben, egy szünettel.
A mű
Az alkoholtilalom (valójában állami alkoholmonopólium) idején egy budapesti állami szeszfőzde egyik kiérdemesült szeszmesterét, korábbi traktorosát, John Deer-t vidékre helyezik, Bogdányba, mert ott annyira vacak lőrét készítettek, hogy már a „szuhoj zakon”, az „azt isszátok, amit hagyunk” idején sem lehetett egyik alkesz torkán sem ledugni anélkül, hogy egy életre antialkoholistává ne váljon. Állítólag már a kóstoló embereket is csak sorhúzással, komoly veszélyességi pótlék kifizetése mellett lehetett csak Bogdányba küldeni, ha ott benevezték valamelyik szeszüket egy ivóversenyre.
Miközben John Deer átadás-átvételi táncot jár Bogdányban, Budapesten alkohol-forradalom tör ki, ami elsöpri a szuhoj zakon-t, a piacot pedig liberalizálják és engedik az eddigi zseniális kisüstiket készítő bögrecsárdákat is szeszt árulni. John magára marad a kisvárosban, de elhívja néhány barátját, akik már láttak szeszfőzdét belülről, hogy segítsenek. Nincs mit tenni, versenyképessé, de legalább ihatóvá kell tenni a bogdányi szeszt. A főzőmesterek szembesülnek a bogdányi állapotokkal, például a kostolómesternek nem volt szája, a lepárló alá jeget hordtak, hogy azzal tüzeljenek, a bogdányi névtelen-alkoholisták pedig ódákat zengtek a kocsmában mért poshadt vízről, amit maguk között titkon Château Margaux-nak neveztek, bár azt nem tudták, hogy miért. Arra jutottak, ha itt bármilyen nem gyilkoló folyadékot akarnak előállítani, akkor lényegében az összes félnótás bacchánsnőt lapátra kell tenni és hívni a pesti orfeumból képzett szeszfőzőket.
Itt szakad el a hírhedt szeszfőzde cérna. Előkerül a bacchánsnők kötelező outfitje, a kanál, amibe vizet töltve korábban egymást fojtogatták. Amikor tudatosul bennük, hogy már a balettbe sem tudnak visszamenni ugrálni, akkor meghirdetik a „Lőre a megsem kezdett úton”, mozgalmat, jajveszékelnek, toporzékolnak, fejükön saját gyártású poshadtvizes palackkal bizonygatják, hogy azokat még a Carnegie Hall büféjében is kiinnák. Olyan patáliát csaptak, hogy messzi kocsmákban is átkapcsoltak a BL-döntőről, hogy a Bogdányi Városi Tévé, Sopánkodunk, méltatlankodunk, de megbosszuljuk! műsorát nézzék a bogdányi Lőre Szeszfőzde eltanácsolt dolgozóinak előadásában.
Miközben John Deer átadás-átvételi táncot jár Bogdányban, Budapesten alkohol-forradalom tör ki, ami elsöpri a szuhoj zakon-t, a piacot pedig liberalizálják és engedik az eddigi zseniális kisüstiket készítő bögrecsárdákat is szeszt árulni. John magára marad a kisvárosban, de elhívja néhány barátját, akik már láttak szeszfőzdét belülről, hogy segítsenek. Nincs mit tenni, versenyképessé, de legalább ihatóvá kell tenni a bogdányi szeszt. A főzőmesterek szembesülnek a bogdányi állapotokkal, például a kostolómesternek nem volt szája, a lepárló alá jeget hordtak, hogy azzal tüzeljenek, a bogdányi névtelen-alkoholisták pedig ódákat zengtek a kocsmában mért poshadt vízről, amit maguk között titkon Château Margaux-nak neveztek, bár azt nem tudták, hogy miért. Arra jutottak, ha itt bármilyen nem gyilkoló folyadékot akarnak előállítani, akkor lényegében az összes félnótás bacchánsnőt lapátra kell tenni és hívni a pesti orfeumból képzett szeszfőzőket.
Itt szakad el a hírhedt szeszfőzde cérna. Előkerül a bacchánsnők kötelező outfitje, a kanál, amibe vizet töltve korábban egymást fojtogatták. Amikor tudatosul bennük, hogy már a balettbe sem tudnak visszamenni ugrálni, akkor meghirdetik a „Lőre a megsem kezdett úton”, mozgalmat, jajveszékelnek, toporzékolnak, fejükön saját gyártású poshadtvizes palackkal bizonygatják, hogy azokat még a Carnegie Hall büféjében is kiinnák. Olyan patáliát csaptak, hogy messzi kocsmákban is átkapcsoltak a BL-döntőről, hogy a Bogdányi Városi Tévé, Sopánkodunk, méltatlankodunk, de megbosszuljuk! műsorát nézzék a bogdányi Lőre Szeszfőzde eltanácsolt dolgozóinak előadásában.
Az előadás
A fenti művet vitte a közgyűlés színpadára Vágner polgármester úr. A több mint háromórás produkció alatt Szarvas József direktor úr és csapata, néhány normális egri és egy-két nem teljesen eszement képviselő elhűlten kellett, hogy tapasztalja, hogy a Gárdonyi Géza Színház jelenlévő emberei már-már önkívületig élik bele magukat a Lőre Szeszfőzdéből elengedett dolgozók szerepébe. Az „önérzetes kis lator”-tól a meg nem értett, de imádott és vérig sértett cseboxári rocksztárig terjedő skálán átkozódtak, bizonygattak, méltatlankodtak, fenyegetőztek széles gesztusokkal stb. Mintha nem lett volna semmi szerepük abban, hogy a színház lényegében elvesztette a közönségét, szakmai megítélésére pedig az a jellemző, hogy ha valaki Battonyától Nemesmedvesig felbukik a saját lábában, és ezért leken egyet az ügyelőnek, akkor azt mondja a rendező, hogy ne egrieskedjen itt neki.
A szakszervezeti vádbeszéd Nagy András tolmácsolásában különösen hatásos volt, kiemelhetjük a GDPR megsértésére utaló bűnöket, vagy a lejárt szerződések szokásjog általi határozatlanságának követelését.
Topolánszky Tamás, a GG Tánc Eger vezetője, kicsit túljátszotta a szerepét, monológjai némán pattantak le az értetlenkedő képviselők közönyéről, holott az ő tagozata valóban nagy vesztese az átalakulásnak. Bár rá is igaz, hogy eltűrője és működtetője volt a Blaskó éra roncsderbijének. A GG Tánc azért létezhetett, mert Barta Dóra aljas eltávolítása miatt kellett Blaskóéknak egy elég színvonalas művészt leszerződtetnie, hogy megússzák a népharagot. Aztán az egri tánctagozat valóban ékköve lett a színháznak, szervesült az egri mindennapokba, érdemeit a városhatáron túl is elismerik. Na, ők valóban szélnek lesznek eresztve, mert helyettük, úgy tűnik, hogy egy fizikai színészetre koncentráló tánctagozatban gondolkodik az új vezetés. Topolánszky Tamásnak igaza van, ha úgy gondolja, hogy az a műhely, ami eddig volt, nem lesz tovább. Kondákor Ajsa Panka, az új tagozatvezető egészen más színházat képvisel. Aki látta mondjuk a Néma csend koreográfiáját Vidnyánszky Attila rendezésében (nem az idősebb, a politikus, hanem az ifjabb, a művész), akkor az biztos lehet benne, hogy Egerben valami új kezdődik.
Szarvas József és csapata kegyelmi állapotban veszik át az Egri Gárdonyi Géza Színházat. Lényegében a legkisebb színvonalnövelés is mérhetetlen változást okozhat. Az egri közönség hálás, gyakorlatilag mindenért, ezzel nem kell megküzdeniük. Darab itt még nem bukott meg, ami meg mégis, az a maga nemében világszenzáció volt. (Pl. a Dömötör András rendezte „Alíz!”) Ugyanakkor látni kell, hogy Szarvas a NER kreatúrája, csakúgy, mint az egri városvezetés. Ugyanazok a mechanizmusok juttatták színházhoz, amik az országot csődbe, és amelyeket a forradalmi hevület a napokban söpör el. A mostani színházvezetés a hatalom jogán addig maradhat hivatalban, amíg a városvezetés hivatalban marad. Ez vagy három év vagy kevesebb. Ez alatt az idő alatt kell megszerettetnie magát a megújult színháznak, hogy az egriek a váltáskor majd megvédjék, amikor a NER-es alkatrészeket begyűjtő kukásautó Egerben is megjelenik. Nem lehetetlen feladat, de biztosan nehéz lesz, hiszen Blaskó Balázs ugyan lelép a színről, de az áskálódás színháza, ami a lényege, az a PANASZDÉLUTÁN c. előadásukban is látható módon velünk marad.
Ahogy a sztálinista vicc mondja, az orosz WC két bot. Az egyikre támaszkodunk, a másikkal a farkasokat hessegetjük.
