CHICAGO
Két vélemény, két előadás, egy darab
Kácsor Zsolt és Weil Zoltán Színkritikái a NewYorki-i és az egri előadásról.
Van mulass!
Kácsor Zsolt
Csili-vili ez a zamerika!
Miután pár hete New Yorkban, a Broadway egyik színhházában megnéztem a Chicago című musicalt, majd megtudtam, hogy a darabot hamarosan szülővárosomban, Egerben is bemutatják, eltökéltem, hogy nekem az egri előadás sokkal jobban fog tetszeni – hiszen ha összevetjük a kettőt, akkor az igazságtalan versenyben az egri Chicago mégiscsak erős hendikeppel indul, ismerjük el. Aztán hamar rájöttem persze, hogy marhaság volt ilyesmit előre elhatároznom, elvégre nem lehet minden tekintetben összehasonlítani egy világvárosban tíz éve sikerrel futó, ízig-vérig amerikai produkciót (amelyben olyan világsztárok szerepeltek korábban, mint David Hasselhoff és Sean Penn) egy magyar kisvárosi színház premierjével.
Nos, ha minden tekintetben nem is, de néhány szempont szerint meg lehet kísérelni az összevetést. Kezdjük először is azzal, hogy mit akar mondani a darabbal a rendezés. A Chicago esetében ezt elég könnyű megválaszolni, ugyanis ennek a musicalnek se üzenete, se magvas mondanivalója, se mélyebb tartalma nincsen – de ez nem bírálat volt részemről, hanem főhajtás az amerikai showbiz professzionista világa előtt, amely e műben bevallottan semmi mást nem ígér, csak szórakoztatást, s ezt meg is kapjuk a pénzünkért. A habkönnyű Chicago semmi másra nem való, csak arra, hogy pár órára minden bajunkat elfelejtesse velünk, s ezt a dalokkal éri el, a dalokkal, amelyek közül néhány már világszerte ismert sláger. Egerben a rendezésnek annyi lehet hát a dolga, hogy ezeket a hihetetlen profizmussal megcsinált dalokat kiszolgálja, gondoltam New Yorkban. Ott ugyanis ennyi történt, nem több. Ebből a célból a Broadway-n minimalista programot hirdettek: a zenekart (merthogy ott élő zene volt, Egerben meg sajnos magnó) felültették a színpadra, a színészeknek és a táncosoknak pedig akkorka helyet hagytak csak, hogy éppen elférjenek rajta. Különösebb díszlet nem volt, kellékparádé se nagyon, néha játszottak a reflektorokkal, egyébként a zenéről szólt minden. Akik éppen nem játszottak, leültek oldalt, s tapsoltak a többieknek.
Ezzel szemben az egri színházban úgy tűnt, hogy most aztán nagyon, de nagyon meg akarják mutatni nekünk ezt a híres Chicagót: lássátok csak, milyen fényesen hazug, csili-vili ez a zamerika! Nekem az ilyesmi bejön, feltéve, ha „idézőjelbe” van téve. Nagyon megkönnyebbültem, amikor az első „idézőjelet” megláttam Kaszás Gergő személyében, aki szerencsére nem a klasszikus módon hozta Billy Flynn figuráját (idősebb, sármos, elegáns úr őszülő haléntékkal), hanem megjelent pizsamában, másnaposan téblábolt, s hablatyolt össze-vissza. Remek volt. New Yorkban ugyanis Billy Flynnt az a Tom Wopat játszotta, aki mára megérett a Chicagóra: idősebb, szívdöglesztően sármos, elegáns úr lett őszülő haléntékkal. Egyébként a magyar közönség a nálunk is sikerrel futó Hazárd megye lordjai című filmsorozatból ismerheti őt, tudják, a szőke fickó mellett ő volt a kontrapunkt főhős, a kötelezően barna csávó. Míg Tom Wopat flegma fapofával adta elő a sztárügyvédet, Kaszás csavart egyet a figurán – köszi! Nagyon hálás voltam Bozó Andreának is, aki a „magyar lányt” alakította, hiszen Kaszáshoz hasonlóan neki is sikerült eltávolodnia a csili-vili csikágó fílingtől. Emlékezetesek a magyaros sörreklámból vett kiszólásai, s nagyszerű ötlet volt a huszáros bokacsattogtatás az akasztás alatt – kár, hogy a díszcuccba vágott premierközönség ezt a poént észre se vette, csak nézett elhűlve, hogy Egerben már akasztják a magyart. Számomra nagyszerű „idézőjel” volt még Schruff Milán és Mészáros Máté, akik ebben a darabban is bebizonyították, hogy született színészek mind a ketten. A gyilkos nőket alakító főszereplőkről – Szabó Emíliáról és Járó Zsuzsáról – inkább nem írok semmit, mert nem akarok igazságtalan lenni – elvégre nem New Yorkban ültem a háromezredik előadáson, hanem Egerben a premieren. Márpedig a bemutató előadásokon a színészek – nem én mondom, hanem ők – még nincsenek készen. Ők ketten nekem most kissé megfáradtnak, ennélfogva haloványnak tűntek, de csitt – meglátjuk őket egy hónap múlva. Showbiz must go on.
Weil Zoltán
Vastagabb celofán
A Chicago-t a Broadway dolcsiszemű mágnásai, tizenhárom éve, 1996-ban melegítették fel újra, hogy csengessen egy kicsit a kassza, ha már 1975-ben is megtette. A Broadway kasszája meg olyan, hogy csenget, méghozzá tavaly novemberben ötezredik alkalommal, ami rekord a felújított darabok esetén. Igaz, ehhez O.J Simpsonnak ki kellett csinálnia a feleségét, és remek ügyvédekkel megúszni. A Chicago aktuálisabbá vált, mint keletkezésekor. A nagymenők mindent megúsznak, ha meg nem vagy nagymenő, akkor válj azzá és megúszod. Öt perc hírnév még a gyilkosnak is jár. Ennyi a Chicago vékonyka története. A New York-i előadás sikerét az is okozhatta, hogy a korábbi Vaudeville musical helyett, egy koncertszerűre átdolgozott változattal, a Chicago: A musical-el álltak elő, díszlettelenül, minimál jelmezben. A kritikusok megőrültek a darabért. A minap félház ült a karzaton, ami sejteti, hogy Roxie Hart sztorija hamarosan ad acta kerül.
Egerben egy picivel több történt, mint a manhattani Ambassador színházban. Nem mondom, amikor a szárnyait próbálgató tánc tagozat Broadway-revü nyitánnyal próbálkozott egy kicsit kétségbe estem: Ha ezek tényleg azt hiszik, hogy Egerben azt kell megmutatni, hogy néz ki egy ilyesmi a tengerentúlon, akkor abból balhé lesz. Bob Fosse azért írta magának a forgatókönyvet, hogy az akkor fénykorában lévő koreográfus a világ legjobb tánckaraival pomádézzon egy kicsit. Szerencsére még időben ért bilibe az egriek keze, úgyhogy a továbbiakban megúsztuk a megaprodukció kísérletét, a táncosok és a táncok is felvették a darab egries tempóját.
A rendezőnek most gúzsba kötve kellett megvalósítania a tőle megszokott csizmadiásan aktualizált előadást, hiszen a Chicago jogtulajdonosai nem tűrnek sok változtatást. A „magyar lány” (Bozó Andrea) patrióta reklámdumája, Celofán úr hungaroproli imágója és a sok – de talán a megszokottnál kevesebb – apró ötlet azonban elégnek bizonyult, hogy az egri Chicago egy uff-Broadway revü illúzióját keltse, szórakoztassa az egrieket, és jó eséllyel plusz egy éjszakai maradásra bírja az idelátogatókat.
Az Ambassador előadása, túl az ötezrediken, kicsit fonnyadtnak hatot, a Broadway közönsége viszont maga a csoda. Oda nem demonstratívan tapsolni, vagy fújjolni járnak, hanem élvezkedni a pénzükért. A színház lepukkant, a mocskos WC előtt hosszú a sor, a szünetben a büfébe kirendelték Tom Wopat-ot (Billy Flynn), hogy fogjon kezet az arra járókkal. Kemény meló. A színpad legalább háromszor nagyobb, mint az egri, a darab mégis egy vívópástnyi területen játszódik, mert a zenekar elfoglalja a többit. Egerben gépzene megy, viszont Ceigler Balázs díszlete kirúgta a színház oldalát, álperspektívát, dinamikát adott a látványnak, és engedte beszuszakolni az előadást az aprócska színpadra. Külön élmény volt Kovács Andrea ruháit nézni a lányokon, akik még szebbek lettek a jelmezektől. Az amúgy mackós Járó Zsuzsa (Velma Kelly) dögös dívaként jelent meg, a fruskás Szabó Emília (Roxie Hart) meg delnőként adta az ívet. Mindkettőjük játéka intellektuálisabbra sikerült, mint azt a darab feltételezte, de ez inkább árnyalta, mint zavarta a szerepformálást.
Kaszás Gergő Billy Flinn-je eltér minden eddigi megközelítéstől. A nagymenő ügyvéd ugyanolyan áldozata a media-manipulált világnak, még ha manipulátorként is, mint a többi szereplő. Ő tudatos alkatrésze a hazug rendnek, amely kínt magyarosan, alkohollal kúrálja, ellentétben az Óperencián túli társával, aki kéjből gonosz, mint a Mester és Margarita Wolandja.
Mészáros Máté (Amos Hart) olyan Celofán úr, hogy akár egy Kabos-Latyi kentaur is lehetne a pesti kabaréban. Nála jelentősebb jelentéktelen figurát nehéz elképzelni. Mészáros Máté Amos Hart-ja tartja életben a média teret. Ő viszi hátán a világot munkájával, hiszékenységével, jóindulatával. A Broadway Amos Hartja ostoba tökfej, jó látni, ahogy átverik, Mészáros Amos-a esendő, naiv, de ezt sem veszi komolyan, mert tudja, mitől döglik a légy, tudja, hogy neki ez a szerepe, tudni, de nem mutatni.
Külön említendő Túri Lajos, aki nem csak kitűnő táncosként, hanem a darab támaszaként volt jelen. Gesztusai, megoldásai szolgálták az egri előadás sikerét, de megállnák helyüket a világ bármely színpadán.
Nézzék meg a Chicago-t Egerben, mert jó.
Én a Nádasy Erika - Hüse Csaba féle szereposztással láttam a darabot! Régen láttam ennyire látványos és minden ízében összerakott darabot! Zene jó, a táncosok szuperek, az ének valami fantasztikus! Soha nem gondoltam hogy Szabó Emíliában ilyen hang lakozik! Nézze meg mindenki, megéri! Feledhetetlen!