Az Imola jó példája annak, hogy egy kis megszállottsággal, egy csipetnyi haladással, kitartó munkával és rengeteg pénzzel, hogyan válhat valami rózsaszín állomból elismert teljesítménnyé. Mert a vár aljába telepített étterem a szó szoros értelmében rózsaszín álomként kezdte: ocsmány angyalka böködte a tükör plafont, szörnyű enteriőr párosult feszélyeztető légkörrel hajdan. Sütött a helyről az elsőgenerációs feltörekvés ízléstelen és sokba kerülő olcsósága. Ám a cél már akkor is világosan tapintható volt. Kerül, amibe kerül itt színvonalas étterem lesz. Kedvezett ennek Eger akkori gasztro-szellemisége is, hiszen a Fehérszarvas, Talizmán, a Flóra, a Pool, a HBH jól megalapozták az egri éttermek színvonalát.

A kitartás mára meghozta gyümölcsét: az Imola Udvarház ott

 ékeskedik Magyarország első tucat éttermében és nem csak a zsíros-magyaros gasztro-gyilkos szakma ismeri el, hanem a haladó, a világ konyhaművészetéhez közelebb álló szakírók is ékesen szólnak Eger legjobb étterméről.

Mikor letelepedtünk a műmalmos belső udvarra, azokra az ülőalkalmatosságokra, melyek még nem döntötték el, hogy kényelmetlen székek, vagy kényelmes fotelok lesznek-e, ha felnőnek, még nem látszott, hogy a környezet harmónianélkülisége nem befolyásolja majd a hely élvezeti értékét. Berci úr csapata kifogástalan, könnyed és hozzáértő módon van jelen, elkerülve az elismerésért kuncsorgó posh helyek személyzetének tipikus hibáit. Ezt a bizalomébresztően távolságtartó magatartást nem lehet tanulni, nem lehet rá születni, ebbe az attitűdbe bele kell öregedni. Szerencsére van, akinek ez már fiatalon is sikerül.

Ezen a napon könnyed előételekkel kezdünk: kerül pácolt kacsamell mézes, vörösboros meggyel, egy kis terrine, a konyha üdvözlete képen. Itt említendő meg, hogy az Imola étlapjában milyen nagyvonalúan képes túllendülni az éttermek értelmetlen étlap-vastagsági versenyén. Alig egy tucat főétel a választék, ami sejteti, hogy amit bevállalnak, azt el is tudják készíteni. Nincs zavar sem a vendég sem a chef részéről.

Főételnek volt, akinek a vörösboros marhapofára fülött a foga vargányás knédlivel, de akadt, aki egy könnyed zsályás libamájjal töltött jércemell mellett tette le a voksát. A rumos meggyel töltött csokoládé felfújt pompásan dugózta le ezt a nyáresti csipegetést. Az ételek minőségéről, szakmai megítéléséről ebben a rovatban nem érdemes szót ejteni, mert az Imola könnyedén lökte meg azt a bikát, mely nálunk azonmód kigyújtotta az ötcsillagos lámpát.

Feltűnő volt, hogy nem ennivalót, hanem szívvel és művészettel faragott műremeket tálalnak, hogy ezért nem kell puccosan megszenvedni, hogy nem kell dicsérni a paprikás szaftos zsírpárnákat, de mégis magyaros konyha fogadja az Imolába betérőt, aki akár lehet éhes is, mert az adagok nem csak franciásan rafináltak, hanem magyarosan bőségesek is.

Ezen az estén fejenként alig 4000(!) forintot fizettünk, ami ezen a színvonalon igen kedvezőnek mondható. Ez a vacsora csupa örömöt rejtett, mint ahogy az is, hogy turistaszezon ide, vagy oda, szép számmal üldögéltek egriek a placcon.