A fiatal szerb írónő, Milena Marković Babahajó c. drámája egy írónő megpróbáltatásait és vívódásait mutatja be gyermekkorától egészen az alkoholizmusáig. Mindezt úgy, hogy a mesevilág klasszikus – és olykor zavaros – modelljei társaságában láthatjuk az amúgy több szerepet is játszó főhőst; többek között Hófehérke és néhány törpe, Békakirály és a Jancsi és Juliska néhány motívuma is megjelenik, természetesen nem a megszokott környezetükben és nem a megszokott, mára már sablonossá vált üzenetükkel. Az ártatlannak, romlatlannak hitt mesefigurákból aztán kitörik az élet, a felnőtt világ valódi romlottsága. Mindezt oly groteszk elemekkel fűszerezve, hogy a mesevilágból pillanatok alatt átbillenünk az élet mindennapos, kevésbé beismert abszurditásaiba.

Milena Marković kiemelkedő líraisággal keveri drámájában a mesék zavaros világának közhelyeit (amelyek a darabban egyébként egyértelműen lerombol) az ismert valóság abszurd, de mindennap megélt lényegével. Az igazság oly egyértelmű, provokatív formája tárul elénk, amelytől meg is ijedhetünk, de magunkba nézve csak elfogadhatjuk azt.

Igazi modern színházat láthattak a nézők, egy modern drámát, kiválóan rendezett darabban, remek színészekkel és kifinomult, nagyon gondosan megmunkált élőzenei betétekkel és dalokkal. A színpadon megjelenő szenvedélyes játékmód egyben volt tipikusan szerb és meglepően európai. A darabban játszó, egytől-egyig kiváló színészek egy olyan világnézetet tártak elénk, amely már igazából nem keresi a sötét dolgok mozgatóját, nem akarja megtalálni azt, amitől rossznak és jónak gondoljuk. Nincsenek már kérdések és belehazudott válaszok, csak a hangos, gyógyító öniróniával megspékelt igazságok dalban, táncban és szövegben.

kép Fotó: Egri Szín

A darab bravúros nyelvezete mellett az élőzenei betétek és a sokkoló táncos részek óriási befogadói élményt nyújtanak. A főszereplő, Jasna Đuričić egyes táncprodukciói olyan világba kalauzolnak, amelyet magyar deszkákon ritkán láthat a közönség; a The Prodigy zenekar Firestarter c. számának zenei alapjaira hasonlító, vagy épp abból merítő dobszólóra olyan mozgást lejt a színpadon, hogy az embernek olyan érzése támad, hogy a színésznő a transzba esett állapotából már-már vissza sem tér ép elmével.

A Darko Rundek Orchestar zenéi és a dalok meglepően hatásos szövegei is csak erősítették az összhatást. A szerb hangzásvilágot megtartva, de azt az oly kifinomult jazz elemekkel párosítva már a zenekar magában is élményt jelentett, de a bájos, olykor brutálisan nőies színésznők énekes betétei erőteljesen csiklandozták az érzékeket.