A földért, az atomszivű anyáért szól a Mozart gyászmiséje a Barta Dóra által rendezett és előadott „tánc-víz-iójában”. A rendező Popper Pétertől búcsúzott a második előadással, a nemrég elhunyt pszichológus gondolatait szánta bevezetőnek.
A szándék a Requiemmel érezhetően a meghökkentés, hogy pusztulás képeivel magunkért sírjunk. Valami belső részvét kiprovokálása. De nem az irgalom, hanem a rémület száll meg, s a saját csomagolásában fuldokló emberiség kozmikus perspektívából valahol meg is érdemelné a sorsát, ha nem az egyetlen, soha meg nem ismételhető égitest életéről volna szó.
Az események a Kyrie tétel rendkívül bonyolult dupla fúgájával indulnak be. Innentől elszabadul a merészen színpadra álmodott Jelenések sorozata.
A vég megtapasztalása, az emberiség sorsszerű kiváltsága. A mítoszok befejezésről, végről, pusztulásról tudósítanak, felkészülésre szólítják az emberiséget. A civilizációs létezést kezdő és végpontokhoz viszonyítják. Különös asszociáció a bolygónkért szóló Requiem bemutatása a Gárdonyi Géza Színházban. A mozarti végpusztulás ízletes hangjai repítenek az apokaliptikus utópiába. Az ősi hagyaték intésére nem figyel az ember, saját kárából sem okul.

A produkció más szemszögből nézve, kettős élmény. Mozart zenéjében a vég megtapasztalt szépsége méltósággá emeli az elmúlást. A szellem mögötti megkérdőjelezhetetlen hitéletet, a gyász festette mulandóságot és a létezés magasrendűségét, valamint az ezek egymásra hatásából eredő rendet a mise tételek egymásutánisága is hangsúlyozza. A táncelőadás ezzel párhuzamba állítja a jelenkor profán képzeteit, az elbeszélésmód egyetemes nyelvén megszólaló segélykiáltásokat, a törékeny lét vészharangját. A kettőt a szerkezet mellett, az apokalipszis ihlete is összeköti. Könnyen rászabható a jövőt pusztító viselkedésre a Mozart által is tanulmányozott Jelenések könyve. Megbomlik a törvény, a harmóniából pokol lesz. A szerepek átértékelődnek. Egy malac bámulja a tévé-embert, miközben szép lassan végleg elmossa az ár a civilizációt.
Kortünetek rendkívül szép koreográfiával. Barta Dóra a végére a teljes reménytelenségbe taszítja a nézőt. A földön csak jégbefagyott és megfulladt embereket találó sertés a darabnak szomorú végkicsengést ad. A könyörtelen rendező nem hagy esélyt, egyetlen reménysugarat sem. Az előadás végén már vízben úszik a színpad, a táncosoktól rendkívüli teljesítményt kívánva.

Mozart a Requiemet megrendelésre írta, befejezésében korai halála akadályozta meg.
Nem tudni pontosan, hogy a mű mekkora hányada dicséri saját kezemunkáját, a további szerzők személye is vitatott. A zene viszont félredobja az aggodalmakat, nagyívű, monumentális alkotás született, izgatóan borzolja az idegeket, valahányszor felcsendülnek a bevezető hangok.
A zene sugallta színpadi gondolkodásra építve, a műhöz saját képzeteit elbeszélő táncprodukciót rendelt Barta Dóra, amivel egy olyan komplex előadást hozott létre ami teljes mértékben felerősíti a Föld utolsó sóhajához szóló alapgondolatot, és megerősíti az azt felépítő eszközöket.