No, az esemény technikus személyzete sem volt mindig a helyzet magaslatán, hiszen mikor két zenekar között egy óra elteltével sem szól megfelelően a dob, és mindenkit megszáll a katonazenekari fíling, nos ott már van min elgondolkodni. A Líceum szellős sörsátraiban egyre nagyobb hézagokkal tántorog a Zagart megelőző KFT-re kitombolt és lassan jéggé fagyott embersereg, Zságer Balázsékra már a kutya sem kíváncsi.
A zenekar is kezd ideges lenni, a Dj-pult és a szintetizátor már fogjuk rá, készen van (egy és negyed óra elteltével). A dobos még mindig le-föl szaladgál, a technikusok már csak a színpad mellől tekergetik a „sokgombos dobozt”. Szegény Gyuri (énekes) láthatóan nincs képben a történéseket illetően, ki tudja mi baja…
Az a lelkes 20-30 fős mag aki csak azért is megvárta a kínlódás végét „egyszer úgyis elkezdik” alapon, ott tömörült a színpad előtti tíz centiméteres sávban. Gondoltam megnézem mi folyik hátul, hát az emberek folytak, a kijárat felé.
Ilyenkor önti el a fáradt közönséget a „mennék én is haza” gondolat, és csak arra eszmél a Zagar, hogy hátrál a közönség. Ezt látva csakhamar rákezdenek, nehogy hanyatt-homlok legyen a dologból. Van, akit nem lehet megállítani. Panaszfalat keresve elindul a jóember a kijárat felé, de legalábbis valami munícióért kiáltva, sajnos vissza már nem vezet út. Lefagyott lábak, mereven álló közönség és már hajnali 2 óra van. Nem csoda hát, ha úgy dönt a leglelkesebb „drukker” is, eFeN ide vagy oda, Zagar ide vagy oda, ez már nem éri meg, és maradjunk a jó öreg Afrikánál…