Suttogások a szabadságról

(Búcsú édesapámtól, Jónás Zoltántól)

2011 május

A Szuszogó Színház premierbulija az én búcsúbulim is lett egyben. A Szuszogók édesapámmal közös gyerekeink voltak, ő életre hívta őket, mint az Esterházy Károly Főiskola kultúrális programszervezője, én meg rendezőként, csoportvezetőként odaadtam nekik a szívemet.

Másnap elhagytam az országot, emigráltam, és vittem magammal múltat, hazát, szülői házat, anyanyelvet, örök másnaposságot. Mert nagyon másnapos voltam… Ahogy az ember csak akkor tud másnapos lenni, ha ott, ahol addig volt, már nem lesz másnap. Apu vitt fel kocsival a reptérre. Keveset és nehezen beszélgettünk az autóban. Nehéz megszólalni, amikor az ember elmegy, a szülei meg maradnak. Tudtam, hogy ez nagyon fáj neki. Hallgattunk, hátha úgy könnyebb lesz. Aztán a búcsúzásnál a reptéren, ahogy átölelt - ő erős és nagy volt, mint az isten, én kicsi és gyönge, mint egy ma született bárány -, a fülembe suttogta Kósa Ferenc filmrendező szavait, hamuba sült pogácsaként:

- …Őrizd az embert. Magadban, hogy jogod legyen a szóhoz, hogy súlya lehessen szavaidnak, hogy méltó maradj a munkádhoz, mert a mű, amit alkotsz, mindig kifejez téged. Őrizd az embert, mert hivatásod nem más, mint elkötelezettség, nem kevesebb, mint szabaddá tenni másokat. Őrizd az embert. A szabadság rendjét soha, egyetlen pillanatra se téveszd össze a rend szabadságával. Őrizd a szabadságot, mert csak addig vagy ember, amíg szabad akarsz lenni. S ha reggel újra látod, amint felelősségük elől saját hátuk mögé bújnak az emberek, a szemed se rebbenjen. Végezd a dolgod. Gondolj a Napra. Ő se szól, csak fölkel és járja az útját…

Ezzel a suttogással a szabadságról indultam el a felhők fölé.

2026 május

Csoszogva sétáltam vele a karját tartva a mátraházai tüdőszanatórium folyosóján át egy erkély felé. De csak feleútig, tíz lépésig jutottunk.

- Elfáradtam, kisfiam, nem tudok már elmenni az erkélyig, üljünk itt le a folyosón.

Leültünk két székre egymás mellé. Hallgattunk, hátha úgy könnyebb lesz. Nehéz megszólalni, amikor valaki elmegy, a másik meg ott marad. De tudtam, hogy muszáj, hogy most súlya legyen a szavainknak, mert nem tudtuk, meddig van még másnap.

- Apu, bocsánatot szeretnék kérni mindenért, amivel valaha fájdalmat okoztam.

Sóhaj, hüppögés, csönd.

- Apu, bocsánat, hogy nem láttad felnőni az unokáidat…

Fájdalmakkal küzdve, lassan, törékenyen felém fordult a székén, remegve, mint egy újszülött kisbárány, aki még alig tud megállni bicsakló lábain. A szeme is akkora lett, mint egy ártatlan állatkáé isten színe előtt. Úgy nézett rám egy kút mélyéről, mint aki vagy először lát, vagy nagyon régen nem látott valakit, kicsit bizonytalan is, hogy ő e az, akit várt, aztán döcögő, hangtalan nevetéssel elömlött a napfény a szemében, hogy igen, én vagyok az.

- Peti, nincs miért bocsánatot kérned. Én ismerlek, tudom, hogy ki a fiam.
- Köszönöm…

Megint remegett a keze. Gyöngéden fogtam, mint fázó kismadarat. A torkomban az örök másnaposság gombócával, a szívemben fénnyel és csönddel.

- Apu, mi van a lelkedben?

Szünet, gombóc, csönd, remegés.

- Félsz?...
- Nem…

Lassan elfordult tőlem. Maga elé nézett. De nekem hallgatott, nekem remegett. A bőrén át éreztem elsorvadt izmai maradékát, ahogy összeszedi minden erejét. Az arca nagyon szép lett. Csupa fény és béke. Suttogott, mint egy nyári réten a szél és a bogarak.

- Kisfiam, én megtettem mindent, amit megtehettem. És elérkeztem abba a korba, amikor az ember megáll egy napfényes réten és már csak nézi a világot. A világ elfogad és szeret engem, úgy, ahogy vagyok, hiszen élek, vagyok, lehettem. Hát akkor én is úgy fogadom el a világot, ahogy van. Van a világ, és vagyok én, és jól megvagyunk egymással.

2026 június 3

Ez a remegős, nyári napfényes suttogás volt az utolsó hamuba sült pogácsám édesapámtól a szabadságról. Aztán a búcsúzásnál, ahogy átöleltem, ő kicsi volt és gyönge, én igyekeztem nagy és erős lenni, a fülébe suttogtam egy versemet, amit neki írtam, hogy neki is legyen tőlem valamije a tarisznyájában:

Ha eltűnt már minden barátod,
barátod lesz az egész világ.
Ha nincsen már dolgod, belátod,
Tenni bármit jó. Ezért csináld.

Zakód szárnya fényesre kopott.
Csillog rajta az idő, a nap. Nem telik már, hiába lopod.
Halálod gyűjtöd sapkád alatt.

Bal kezed mélyeszd a zsebedbe.
Jobbal integess mindenkinek.
Ne jusson már soha eszedbe,
ki hogy fájt, s te hogy fájtál kinek.

Új fejezetbe már sohase fogsz.
Házad előtt állsz, s örülsz ennek.
Aki arra jár, rámosolyogsz.
Árnyékok nőnek, felhők mennek.

Drága édesapám, jó utat a szabadság ösvényein a felhők felett!

(Jónás Péter, Köln)