Lezárták az átjárót a buszmegálló és a piac között
Tilos az Á…
zavarta őket
2026.06.09.09:04
Vágner Ákos polgármester úr egy Facebook posztban jelentette be, hogy lezárja a társasház azt a kis közt, ami a postai buszmegállót összeköti a piaccal. A poszt arról elmélkedik, hogy az a kapualj magántulajdon, így ez egy teljesen rendben levő döntés a ház lakóitól, akiket nagyon zavartak azok az állapotok, amelyek ott uralkodtak. A hozzászólásokból az derül ki, hogy már a hatvanas években is ott jártak át az egriek, ahol egyébként egy kis aszfaltozott járda is készült, egyértelműsítve, hogy ez egy köz. Az is igaz, hogy a belváros áldatlan állapotai (bódult alakok, szenny, graffiti…) érthetően sarkalták a lakóközösséget erre a döntésre. A polgármesternek azonban egy egész város érdekét kell képviselnie, ami jelen esetben nem a kényelmesebb út, főleg úgy, hogy a gazda nélkül maradt főállású hőzöngők, a feketeöves digitális harcosok most ilyen témákon élik ki magukat. Pedig ez az ügy szép példája annak, hogy az önzéssel szemben a meghunyászkodáson kívül létezik jó megoldás is.
Dér Béláné – akinek gránit emlékköve az Erzsébet-udvarban található – volt az az építész, aki Eger ma ismert belvárosát megálmodta. Ennek az álomnak a lényege az a tömbrehabilitációs megoldás volt, amely lehetővé tette, hogy az évszázadok során beépült belső udvarok, a romos tyúkólokkal és viskókkal zsúfolt belvárosi terek kitisztuljanak. Helyükön parkok létesültek, a kapualjak pedig átjáróként funkcionálhattak. Az egri példa jelenleg is az ország egyik legjobban sikerült tömbrehabilitációja , a műemlékvédelem és a városrehabilitációs projektek egyik referenciapontja, a belvárosok újjáépítésének, javításának és újragondolásának mintája.
A munka a 80-as években zajlott, a Kádár-rendszer vége felé. Ebben az időszakban a belvárosi lakások döntő hányada úgynevezett tanácsi bérlakás volt, állami tulajdonban. A rendszerváltást követően, a 90-es években az állam a kapitalizmusra való áttérés jegyében ezeket az ingatlanokat a bent lakóknak nagyon kedvezményes áron adta el. Ebből persze sokszor nem a bérlők profitáltak, hanem ügyeskedő ingatlankufárok és ügyvédek, akik számtalan ingatlant tudtak megszerezni töredékáron. A bent lakókat pedig – tartozásaik kifizetése után – vagy a környékbeli falvakban, vagy más, olcsóbb környéken, például az északi városrész Csebokszári lakótelepén helyezték el, de ez már egy másik történet.
A lakók sok esetben úgy érezték, hogy a társasházak alatt átvezető kapualjak – amelyek egy újfajta, mégis középkori jellegű városszerkezetet adtak Egernek – zavarják az ő mindennapjaikat. Elsőként az érsekség zárta le az Érsekudvart, kizárva így nemcsak az átjárást, hanem Eger egyik közparkjának látogatásából magukat az egrieket is. Ezt követte a belvárosi udvarok különböző átjáróinak lezárása, illetve az átjárás időbeli korlátozása. Az EVAT, akinek a feladata lett volna, hogy kezelje az ingatlanokat – többek között ezeket az átjárókat is –, az elsők között szüntette meg a belvárosi udvar és a Dobó tér közötti átjárást.
Ezzel eljutottunk a mai napok egyik legnagyobb visszásságához: a Széchenyi utcai társasház úgy döntött, hogy a piac felé vezető kis közt, ami az ő kapujukon keresztül érhető el, lezárja az egriek előtt. Az érvelésük teljesen érthető – legalábbis az a része, hogy az elszlömösödött belváros, ami egyre koszosabb, és egyre több gyanús alak napközbeni tartózkodási helye, érthetően zavarja az ott lakókat. Drogosok és dílerek töltik itt a mindennapjaikat, ezek az átjárók pedig védett zugok, ezért alkalmasak nyilvános vécének, graffitizésre, illetve a hajléktalanok menedékének.
Igen ám, de ez nemcsak egy társasház problémája, hanem egész Eger problémája. Az, hogy egy társasház önhatalmúlag úgy dönt, lezár egy a közösség által hosszú évtizedek óta használt utat – hivatkozva arra, hogy az az ő magántulajdonán halad át –, a belváros problémáját nem oldja meg. Ráadásul a társasház lakóinál jóval több embernek okoz gondot, például megnehezíti a piac megközelíthetőségét a buszmegállóból. Ez a helyzet csak azért állhatott elő, mert annak idején, a privatizáció során ezeket a természetesen létező átjárókat nem jegyezték be szolgalmi joggal a társasházak alapító okiratában.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy ez a szolgalmi jog nem állna fenn. A Polgári Törvénykönyv egyértelműen rendelkezik erről, és több legfelsőbb bírósági precedensítélet is kimondja, hogy az ilyen, évtizedek óta használt utakat és azok használati jogát a használó – jelen esetben az egri közösség – elbirtokolja. Nincs olyan sok átjáró, de ha azt a keveset elveszítjük, akkor a belváros élhető és izgalmas utcaszerkezete veszélyben van.
A megoldás egyértelműen az lenne, hogy a városvezetés nem arra szólítja fel az egrieket, hogy értsék meg a társasház döntését, hanem a közösség érdekében ezeket a szolgalmi jogokat – ahol nincsenek bejegyezve – bejegyezteti. Ezeket a jogi csatározásokat, ha a lakóközösség ellenáll, a város közössége érdekében le kell folytatnia.
Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy az átjárás minden terhét egy társasház lakóközösségének kellene viselnie. Értve ez alatt az átjáró tisztán tartását, a graffitik eltüntetését, a közvilágítást és – ha kell – a biztonsági kamerarendszer kiépítését. Ezeket a városnak közpénzből kell biztosítania, méghozzá fokozott odafigyeléssel, hiszen ez a lakóközösség komoly áldozatot hoz azzal, hogy átmenő forgalmat enged át a kapualján. És végső esetben, ha léteznek ésszerű alternatív útvonalak, akkor este be lehet zárni ezeket. Sok városban, amelyik turizmusból él az „éjszakai polgármester” intézménye létezik, aki lehet egy ügyeletes közterületfelügyelő, aki bezárja ezeket a kapukat, elérhető, ha a lakók hangoskodásra panaszkodnak és intézkedik stb.
Nagyon rövidlátó az a politika, amely, amikor egy-egy egyén vagy lakóközösség direktben követeli a nyugalmát a politikusoktól, akkor csupán a szavazópolgárt látja ezekben az érdekvédőkben, míg azt az ezres tömeget, amelyik igénybe veszi ezeket az átjárókat, kényelmesen arctalan tömegnek tekinti. Azaz, nem akarják feldühíteni a konkrét választót, de simán átlépnek a nagyobb közösség érdekein. Azok a politikusok, akik így politizálnak, nevezzük őket gyáváknak, előbb-utóbb szembe találják magukat a valósággal: a „jófejségnek” az az ára, hogy a közösség kárvallott lesz.
Ez például tipikusan az az ügy, amikor a politikai erőknek érdemes összefogniuk, nem pedig hergelni a tiltakozókat és felháborodni azon, hogy valakinek a mindennapjait zavarja a közösség élete. Egységesen ki kell állni a többség érdekei mellett, és biztosítani kell a város élhetőségét.
Az nem megengedhető, hogy ha valaki hangosan és hisztérikusan követeli, hogy zárják le az utcáját, mert őt zavarja az átmenőforgalom, akkor oda betonakadályokat helyezzen el az önkormányzat. Vagy ha egy fontos képviselő, egy nagy befolyással bíró pártember azt követeli, hogy egy utcát egyirányúsítsanak, vagy minősítsék pihenőövezetté – ahova csak az ott lakók hajthatnak be –, akkor simán kiraknak egy ilyen táblát. Ezt persze senki nem tartja be, és a rendőrök is évente csak egyszer-kétszer ellenőrzik, azt is csak azért, mert ugyanez a politikus még jobban hisztizik.
Az értelmetlen és buta tiltásokat a közösség érdekében itt lenne az ideje felszámolni. Fel kell szólítani az érsekséget arra, hogy nyissa ki az érsekudvart, az önkormányzatnak pedig a várat újra ki kellene nyitnia, hogy az sétaútként funkcionálhasson. A társasházakat pedig odafigyeléssel, megértéssel meg kell nyugtatni arról, hogy a rajtuk átvezető utak szolgalmi joga nem okozhat aránytalan érdeksérelmet nekik.
Van, amikor megértést kell kérni a többségtől, de van, amikor fel kell lépni az érdekében. A belvárosi kapualj-átjárók ügye, Dér Béláné Farkas Erzsébet példaértékű munkája ilyen.
A munka a 80-as években zajlott, a Kádár-rendszer vége felé. Ebben az időszakban a belvárosi lakások döntő hányada úgynevezett tanácsi bérlakás volt, állami tulajdonban. A rendszerváltást követően, a 90-es években az állam a kapitalizmusra való áttérés jegyében ezeket az ingatlanokat a bent lakóknak nagyon kedvezményes áron adta el. Ebből persze sokszor nem a bérlők profitáltak, hanem ügyeskedő ingatlankufárok és ügyvédek, akik számtalan ingatlant tudtak megszerezni töredékáron. A bent lakókat pedig – tartozásaik kifizetése után – vagy a környékbeli falvakban, vagy más, olcsóbb környéken, például az északi városrész Csebokszári lakótelepén helyezték el, de ez már egy másik történet.
Lezárt udvarok és magánérdekek
A lakók sok esetben úgy érezték, hogy a társasházak alatt átvezető kapualjak – amelyek egy újfajta, mégis középkori jellegű városszerkezetet adtak Egernek – zavarják az ő mindennapjaikat. Elsőként az érsekség zárta le az Érsekudvart, kizárva így nemcsak az átjárást, hanem Eger egyik közparkjának látogatásából magukat az egrieket is. Ezt követte a belvárosi udvarok különböző átjáróinak lezárása, illetve az átjárás időbeli korlátozása. Az EVAT, akinek a feladata lett volna, hogy kezelje az ingatlanokat – többek között ezeket az átjárókat is –, az elsők között szüntette meg a belvárosi udvar és a Dobó tér közötti átjárást.
Ezzel eljutottunk a mai napok egyik legnagyobb visszásságához: a Széchenyi utcai társasház úgy döntött, hogy a piac felé vezető kis közt, ami az ő kapujukon keresztül érhető el, lezárja az egriek előtt. Az érvelésük teljesen érthető – legalábbis az a része, hogy az elszlömösödött belváros, ami egyre koszosabb, és egyre több gyanús alak napközbeni tartózkodási helye, érthetően zavarja az ott lakókat. Drogosok és dílerek töltik itt a mindennapjaikat, ezek az átjárók pedig védett zugok, ezért alkalmasak nyilvános vécének, graffitizésre, illetve a hajléktalanok menedékének.
Közösségi érdek vs. tulajdonjog
Igen ám, de ez nemcsak egy társasház problémája, hanem egész Eger problémája. Az, hogy egy társasház önhatalmúlag úgy dönt, lezár egy a közösség által hosszú évtizedek óta használt utat – hivatkozva arra, hogy az az ő magántulajdonán halad át –, a belváros problémáját nem oldja meg. Ráadásul a társasház lakóinál jóval több embernek okoz gondot, például megnehezíti a piac megközelíthetőségét a buszmegállóból. Ez a helyzet csak azért állhatott elő, mert annak idején, a privatizáció során ezeket a természetesen létező átjárókat nem jegyezték be szolgalmi joggal a társasházak alapító okiratában.
Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy ez a szolgalmi jog nem állna fenn. A Polgári Törvénykönyv egyértelműen rendelkezik erről, és több legfelsőbb bírósági precedensítélet is kimondja, hogy az ilyen, évtizedek óta használt utakat és azok használati jogát a használó – jelen esetben az egri közösség – elbirtokolja. Nincs olyan sok átjáró, de ha azt a keveset elveszítjük, akkor a belváros élhető és izgalmas utcaszerkezete veszélyben van.
A megoldás egyértelműen az lenne, hogy a városvezetés nem arra szólítja fel az egrieket, hogy értsék meg a társasház döntését, hanem a közösség érdekében ezeket a szolgalmi jogokat – ahol nincsenek bejegyezve – bejegyezteti. Ezeket a jogi csatározásokat, ha a lakóközösség ellenáll, a város közössége érdekében le kell folytatnia.
A közösség kötelezettségei, éjszakai polgármester, vagy gondnok
Ez természetesen nem jelentheti azt, hogy az átjárás minden terhét egy társasház lakóközösségének kellene viselnie. Értve ez alatt az átjáró tisztán tartását, a graffitik eltüntetését, a közvilágítást és – ha kell – a biztonsági kamerarendszer kiépítését. Ezeket a városnak közpénzből kell biztosítania, méghozzá fokozott odafigyeléssel, hiszen ez a lakóközösség komoly áldozatot hoz azzal, hogy átmenő forgalmat enged át a kapualján. És végső esetben, ha léteznek ésszerű alternatív útvonalak, akkor este be lehet zárni ezeket. Sok városban, amelyik turizmusból él az „éjszakai polgármester” intézménye létezik, aki lehet egy ügyeletes közterületfelügyelő, aki bezárja ezeket a kapukat, elérhető, ha a lakók hangoskodásra panaszkodnak és intézkedik stb.
Az „arctalan” szavazók politikája
Nagyon rövidlátó az a politika, amely, amikor egy-egy egyén vagy lakóközösség direktben követeli a nyugalmát a politikusoktól, akkor csupán a szavazópolgárt látja ezekben az érdekvédőkben, míg azt az ezres tömeget, amelyik igénybe veszi ezeket az átjárókat, kényelmesen arctalan tömegnek tekinti. Azaz, nem akarják feldühíteni a konkrét választót, de simán átlépnek a nagyobb közösség érdekein. Azok a politikusok, akik így politizálnak, nevezzük őket gyáváknak, előbb-utóbb szembe találják magukat a valósággal: a „jófejségnek” az az ára, hogy a közösség kárvallott lesz.
Ez például tipikusan az az ügy, amikor a politikai erőknek érdemes összefogniuk, nem pedig hergelni a tiltakozókat és felháborodni azon, hogy valakinek a mindennapjait zavarja a közösség élete. Egységesen ki kell állni a többség érdekei mellett, és biztosítani kell a város élhetőségét.
Az nem megengedhető, hogy ha valaki hangosan és hisztérikusan követeli, hogy zárják le az utcáját, mert őt zavarja az átmenőforgalom, akkor oda betonakadályokat helyezzen el az önkormányzat. Vagy ha egy fontos képviselő, egy nagy befolyással bíró pártember azt követeli, hogy egy utcát egyirányúsítsanak, vagy minősítsék pihenőövezetté – ahova csak az ott lakók hajthatnak be –, akkor simán kiraknak egy ilyen táblát. Ezt persze senki nem tartja be, és a rendőrök is évente csak egyszer-kétszer ellenőrzik, azt is csak azért, mert ugyanez a politikus még jobban hisztizik.
Az értelmetlen és buta tiltásokat a közösség érdekében itt lenne az ideje felszámolni. Fel kell szólítani az érsekséget arra, hogy nyissa ki az érsekudvart, az önkormányzatnak pedig a várat újra ki kellene nyitnia, hogy az sétaútként funkcionálhasson. A társasházakat pedig odafigyeléssel, megértéssel meg kell nyugtatni arról, hogy a rajtuk átvezető utak szolgalmi joga nem okozhat aránytalan érdeksérelmet nekik.
Van, amikor megértést kell kérni a többségtől, de van, amikor fel kell lépni az érdekében. A belvárosi kapualj-átjárók ügye, Dér Béláné Farkas Erzsébet példaértékű munkája ilyen.
