Verő főrabbi Székely Gábor temetésén: „Szomorúbb lesz a világ nélküled”
2026.10.05.17:38
Sok százan vettek ma végső búcsút a 79 éves korában elhunyt Székely Gábortól a szülővárosa, Eger zsidó temetőjében. Budapest volt főpolgármester-helyettesét, a Szerencsejáték Zrt. egykori vezérigazgatóját, az Egri Zsidó Hitközség elnökét dr. Verő Tamás főrabbi, Lénárt József, az egri hitközség vallási vezetője és Lugosi Viktória író búcsúztatta, közreműködött dr. Nógrádi Gergely főkántor.
Egerben, ahol a zsidó közösség a vészkorszak előtt mintegy 2 ezer főt számlált, a háború után kevés túlélő maradt – úgyhogy az utóbbi évtizedekben sajnos már csak a temetések idején gyűlnek össze hittestvéreink jelentős számban. A mai nap is ilyen szomorú alkalom volt, hiszen ma helyezték örök nyugalomra a város híres szülöttét, Székely Gábort. A temetésén sok százan vettek részt, s képviseltette magát Szövetségünk is: ott volt Károlyi K. László, a Mazsihisz-BZSH főigazgatója; dr. Nógrádi Péter, a Mazsihisz alelnöke; dr. Róna Iván turisztikai igazgató (aki egri felmenőkkel bír); Winkler Miksa, aki nyaranta a siófoki zsinagógát vezeti; dr. Weisz György, a Gyöngyösi Zsidó Hitközség elnöke; dr. Feldmájer Péter, a Mazsihisz volt elnöke, a Közép-magyarországi Területi Csoport elnöke. Részt vett a temetésen Habis László, aki több cikluson át polgármesterként vezette Egert, ott volt Gulyás László alpolgármester, továbbá számos egykori
politikus Budapestről, többek között dr. Schiffer János és Horn Gábor. Tiszteletét tette Székely Gábor temetésén Iványi Gábor lelkész is, a MET alapítója, vezetője.
Dr. Verő Tamás, a Frankel-körzet rabbija a „dájénu…” ismert motívumára fűzte fel beszédét: mint mondta, Székely Gábor méltatásához elég lett volna az egri gyermekkor, mindaz, amit ettől a várostól gyermekként kapott, a hagyomány, a felmenők, a bár micvó, hiszen az egri zsidó múlt nem egyszerűen egy város története volt számára, hanem személyes örökség. Eger után jött Budapest, ami számára új lehetőségeket jelentett, olyan lehetőségeket, amik egyenként, önmagukban is csodásak lettek volna. Dájénu… Elég lett volna a Lauder Iskola létrejöttében végzett munkája; dajénu: elég lett volna mindaz, amit a Mazsike alapításáért tett; dájénu: elég lett volna a fővárosban a főpolgármester-helyettesi tisztség, az, amit a város biztonságos gazdálkodásáért tett; dájénu: elég lett volna a Szerencsejáték Zrt. vezetése; dájénu: elég lett volna a közgazdász pálya, a legendás csokornyakkendő, a rendteremtés és békesség teremtésének képessége.
Verő főrabbi hozzátette: és Székely Gábor mindeközben megmaradt Székely Gábornak lenni, hiszen szerény volt, mosolygós és pontos, pragmatikus, de érzékeny ember. Mindenben kiemelkedő volt, és kiemelkedő volt minden, amit létrehozott és támogatott a Páva utcai Holokauszt Központ ügyétől kezdve a Hollán Ernő utcai lakásgalériáján át a Csányi utcai Zsidó Történeti Tárig. – Gábor pontosan tudta, hogy egy közösség nemcsak azzal őrzi meg magát, hogy emlékezik, hanem azzal is, hogy megmutatja a következő nemzedékeknek, hogy mire emlékezzenek – hangsúlyozta dr. Verő Tamás.
Idézte Demszky Gábor volt főpolgármestert, aki így jellemezte őt: „A Székely egy pesti fogalom. Sármőr, aki bohóckodva játssza a keresztapát, de közben folyton jelzi, hogy valójában nem az.” Verő főrabbi így fogalmazott: ebben a mondatban van valami nagyon fontos Gáborról, mert ő valóban tudott sármőr lenni, tudott játszani, tudott bohóckodni, tudott úgy belépni egy szobába, hogy mindenki tudja, ő megérkezett, de közben soha nem a szerep volt a fontos, hanem az ember.
– Szerény volt, és ezt nem megjátszotta. Nem akarta magát nagyobbnak mutatni annál, mint ami valójában volt: óriás. Nem állította, hogy nélküle nem lehetett volna megoldani valamit, sőt azt mondta, ezt más is meg tudta volna tenni. Csakhogy ő tudta, hogyan kell megfogni azt a bizonyos gyerekkori imakönyvet. És ez nem pusztán egy technikai tudás, ez annak a tudása, hogy tudjuk, honnan jövünk – mondta a főrabbi.
Székely Gábor visszament a forráshoz – folytatta dr. Verő Tamás –, és közben maga is forrássá vált mások számára. „Tisztelegni akart ősei előtt, ma pedig mi tisztelgünk előtte azon a helyen, ahonnan indult, ahová most végleg visszatér. Végignézünk az életén, különös érzésünk lehet, mert akárhol is állunk meg, azt mondhatjuk: dájénu” – fogalmazott.
Hiányozni fog a mosolya, a szerénysége, pontossága, a humora, a javítása, mikor valamit nem teljesen helyesen mondtunk. Hiányozni fog az a különös képessége, hogy egyszerre tudott nagyon komolyan venni valamit, és közben egy pillanat alatt egy huncut mosollyal feloldani a komolyságot. Beszédét a főrabbi így zárta: – Nem volt elég a vele töltött idő, de teljes volt, tartalmas és szórakoztató. Szomorúbb lesz a világ nélküled.
Lénárt József, az Egri Zsidó Hitközség vallási vezetője úgy jellemezte Székely Gábort, mint olyan ember, akinek a jelenléte idővel magától értetődővé válik, akiről azt hisszük, hogy még lesz idő megkérdezni valamit, akivel még lesz egy újabb beszélgetés, újabb vita, újabb közös terv.
–A zsidó hagyomány ilyenkor megpróbálja megmagyarázni a halált. Nem mondja, hogy értenünk kell, és nem követeli tőlünk, hogy erősek legyünk. Egyetlen dolgot kér: álljunk meg és mondjuk: áldott az igaz bíró – mondta Lénárt József.
Egerről szólva így fogalmazott: Székely Gábor olyan közösségben nőtt fel, amelyet a történelem rettenetesen megtizedelt, és egy idő után ő volt az egyetlen zsidó kisfiú Egerben. Családjában a hitközségi szolgálat természetes dolog volt, édesapja helyett a Chevra Kadisában és később a közösség vezetésében dolgozott. Korán Budapestre került, de édesanyja halála után nemcsak a valláshoz tért vissza, hanem a városhoz is.
– Tanulni és emlékezni kezdett. Keresni kezdte azt a zsidóságot, amelyből valaha elindult, amiben felnőtt, de nem nosztalgiázni akart. A Kaddist akarta elmondani úgy, ahogyan hallotta és ahogyan tanulta, mert megértette, hogy amit nem adunk tovább, az velünk együtt eltűnik – hangsúlyozta a rabbijelölt.
Lénárt József hozzátette: amikor az egriek elnöke lett, csak annyit mondott, hogy „csináljuk!” Akkor is, ha kevesen vagyunk, és akkor is, ha nehéz, ha a semmiből kell újra kezdeni, akkor is újra kell kezdeni. – És ez az egyik legfontosabb öröksége számunkra. Hitte, hogy van értelme, és ezt a hitet át is tudta adni nekünk. Hitte, hogy van értelme újra imádkozni, van értelme újra Tórát tanulni és esküvőt tartani Egerben. Van értelme újra felépíteni egy zsidó közösséget ott, ahol egyszerre már szinte teljesen eltűnt. Ott, ahol sokan úgy gondolták, hogy már csak a temető mesél arról, hogy valaha zsidók is éltek itt – hangsúlyozta.
Beszéde végén Lénárt József kifejtette: Székely Gábor élete egy hatalmas kör, hiszen ő volt az a fiú, aki látta az egri zsidóság fogyatkozását, és ő volt az az idős férfi, aki visszatért Egerbe, hogy az újjászülető egri közösség élére álljon.
– Amikor itt imádkozik valaki, ő is jelen lesz abban az imában – mondta.
Személyes és szellemes emlékbeszédet mondott Lugosi Viktória író, aki több évtizedes barátságukat foglalta össze sok kis történet formájában. Beszélt arról, hogy a széderestéken „két menetben” akár hatvan embert ültetett az asztalhoz, és minden évben más-más módon szórakoztatott történetekkel, emlékeztetve őket a zsidóságukra.
– Még főpolgármester-helyettesként elküldi a feleségét egy rakat babaruhát venni, mert hírét veszi, hogy a főváros fiatal fotósának, akit csak látásból ismer, gyereke született. Így is kezdődhet egy barátság, aztán tarthat 30–40 évig – idézte fel Lugosi Viktória.
Beszélt arról is, hogy az őszinte, mély beszélgetéseken túl a humor is összekötő kapocs volt, hiszen „még az unalomig ismert vicceken is mindig röhögtünk”. Hiszen egy-egy vendégségből távozva századszor is elsütötte azt a viccet, hogy az angol abban különbözik a zsidótól, hogy az angol köszönés nélkül távozik, a zsidó meg elköszön és marad. Felidézte azt is, hogy a felesége unszolására Székely Gábor csak rászánta magát, hogy kicserélje a lakásukban a húsz éves sötétzöld bőrkanapét, majd hónapokig tartó keresés után megtalálta a neki is tetsző utódot: egy sötétzöld bőrkanapét.
– Nevettünk azon is, hogy ő nem eszik zöldet, mert ő nem nyúl, hogy minden fagyi ehető, de csak az almatorta az, ami sütemény, és hogy minden olvasható, de legalább 600 oldal legyen, és abból is több kötet…
Beszéde végén Lugosi Viktória így búcsúzott barátjától: „Most olyan vagy, mint az angolok. Tudod, köszönés nélkül... Mi meg itt toporgunk az ajtóban, de majd jövünk. Nagy kanapé legyen, jó? Hogy mind elférjünk. Nem baj, ha zöld”.
Kácsor Zsolt írása a MAZSIHISZ.HU-n jelent meg.
Dr. Verő Tamás, a Frankel-körzet rabbija a „dájénu…” ismert motívumára fűzte fel beszédét: mint mondta, Székely Gábor méltatásához elég lett volna az egri gyermekkor, mindaz, amit ettől a várostól gyermekként kapott, a hagyomány, a felmenők, a bár micvó, hiszen az egri zsidó múlt nem egyszerűen egy város története volt számára, hanem személyes örökség. Eger után jött Budapest, ami számára új lehetőségeket jelentett, olyan lehetőségeket, amik egyenként, önmagukban is csodásak lettek volna. Dájénu… Elég lett volna a Lauder Iskola létrejöttében végzett munkája; dajénu: elég lett volna mindaz, amit a Mazsike alapításáért tett; dájénu: elég lett volna a fővárosban a főpolgármester-helyettesi tisztség, az, amit a város biztonságos gazdálkodásáért tett; dájénu: elég lett volna a Szerencsejáték Zrt. vezetése; dájénu: elég lett volna a közgazdász pálya, a legendás csokornyakkendő, a rendteremtés és békesség teremtésének képessége.
Verő főrabbi hozzátette: és Székely Gábor mindeközben megmaradt Székely Gábornak lenni, hiszen szerény volt, mosolygós és pontos, pragmatikus, de érzékeny ember. Mindenben kiemelkedő volt, és kiemelkedő volt minden, amit létrehozott és támogatott a Páva utcai Holokauszt Központ ügyétől kezdve a Hollán Ernő utcai lakásgalériáján át a Csányi utcai Zsidó Történeti Tárig. – Gábor pontosan tudta, hogy egy közösség nemcsak azzal őrzi meg magát, hogy emlékezik, hanem azzal is, hogy megmutatja a következő nemzedékeknek, hogy mire emlékezzenek – hangsúlyozta dr. Verő Tamás.
Idézte Demszky Gábor volt főpolgármestert, aki így jellemezte őt: „A Székely egy pesti fogalom. Sármőr, aki bohóckodva játssza a keresztapát, de közben folyton jelzi, hogy valójában nem az.” Verő főrabbi így fogalmazott: ebben a mondatban van valami nagyon fontos Gáborról, mert ő valóban tudott sármőr lenni, tudott játszani, tudott bohóckodni, tudott úgy belépni egy szobába, hogy mindenki tudja, ő megérkezett, de közben soha nem a szerep volt a fontos, hanem az ember.
– Szerény volt, és ezt nem megjátszotta. Nem akarta magát nagyobbnak mutatni annál, mint ami valójában volt: óriás. Nem állította, hogy nélküle nem lehetett volna megoldani valamit, sőt azt mondta, ezt más is meg tudta volna tenni. Csakhogy ő tudta, hogyan kell megfogni azt a bizonyos gyerekkori imakönyvet. És ez nem pusztán egy technikai tudás, ez annak a tudása, hogy tudjuk, honnan jövünk – mondta a főrabbi.
Székely Gábor visszament a forráshoz – folytatta dr. Verő Tamás –, és közben maga is forrássá vált mások számára. „Tisztelegni akart ősei előtt, ma pedig mi tisztelgünk előtte azon a helyen, ahonnan indult, ahová most végleg visszatér. Végignézünk az életén, különös érzésünk lehet, mert akárhol is állunk meg, azt mondhatjuk: dájénu” – fogalmazott.
Hiányozni fog a mosolya, a szerénysége, pontossága, a humora, a javítása, mikor valamit nem teljesen helyesen mondtunk. Hiányozni fog az a különös képessége, hogy egyszerre tudott nagyon komolyan venni valamit, és közben egy pillanat alatt egy huncut mosollyal feloldani a komolyságot. Beszédét a főrabbi így zárta: – Nem volt elég a vele töltött idő, de teljes volt, tartalmas és szórakoztató. Szomorúbb lesz a világ nélküled.
Lénárt József, az Egri Zsidó Hitközség vallási vezetője úgy jellemezte Székely Gábort, mint olyan ember, akinek a jelenléte idővel magától értetődővé válik, akiről azt hisszük, hogy még lesz idő megkérdezni valamit, akivel még lesz egy újabb beszélgetés, újabb vita, újabb közös terv.
–A zsidó hagyomány ilyenkor megpróbálja megmagyarázni a halált. Nem mondja, hogy értenünk kell, és nem követeli tőlünk, hogy erősek legyünk. Egyetlen dolgot kér: álljunk meg és mondjuk: áldott az igaz bíró – mondta Lénárt József.
Egerről szólva így fogalmazott: Székely Gábor olyan közösségben nőtt fel, amelyet a történelem rettenetesen megtizedelt, és egy idő után ő volt az egyetlen zsidó kisfiú Egerben. Családjában a hitközségi szolgálat természetes dolog volt, édesapja helyett a Chevra Kadisában és később a közösség vezetésében dolgozott. Korán Budapestre került, de édesanyja halála után nemcsak a valláshoz tért vissza, hanem a városhoz is.
– Tanulni és emlékezni kezdett. Keresni kezdte azt a zsidóságot, amelyből valaha elindult, amiben felnőtt, de nem nosztalgiázni akart. A Kaddist akarta elmondani úgy, ahogyan hallotta és ahogyan tanulta, mert megértette, hogy amit nem adunk tovább, az velünk együtt eltűnik – hangsúlyozta a rabbijelölt.
Lénárt József hozzátette: amikor az egriek elnöke lett, csak annyit mondott, hogy „csináljuk!” Akkor is, ha kevesen vagyunk, és akkor is, ha nehéz, ha a semmiből kell újra kezdeni, akkor is újra kell kezdeni. – És ez az egyik legfontosabb öröksége számunkra. Hitte, hogy van értelme, és ezt a hitet át is tudta adni nekünk. Hitte, hogy van értelme újra imádkozni, van értelme újra Tórát tanulni és esküvőt tartani Egerben. Van értelme újra felépíteni egy zsidó közösséget ott, ahol egyszerre már szinte teljesen eltűnt. Ott, ahol sokan úgy gondolták, hogy már csak a temető mesél arról, hogy valaha zsidók is éltek itt – hangsúlyozta.
Beszéde végén Lénárt József kifejtette: Székely Gábor élete egy hatalmas kör, hiszen ő volt az a fiú, aki látta az egri zsidóság fogyatkozását, és ő volt az az idős férfi, aki visszatért Egerbe, hogy az újjászülető egri közösség élére álljon.
– Amikor itt imádkozik valaki, ő is jelen lesz abban az imában – mondta.
Személyes és szellemes emlékbeszédet mondott Lugosi Viktória író, aki több évtizedes barátságukat foglalta össze sok kis történet formájában. Beszélt arról, hogy a széderestéken „két menetben” akár hatvan embert ültetett az asztalhoz, és minden évben más-más módon szórakoztatott történetekkel, emlékeztetve őket a zsidóságukra.
– Még főpolgármester-helyettesként elküldi a feleségét egy rakat babaruhát venni, mert hírét veszi, hogy a főváros fiatal fotósának, akit csak látásból ismer, gyereke született. Így is kezdődhet egy barátság, aztán tarthat 30–40 évig – idézte fel Lugosi Viktória.
Beszélt arról is, hogy az őszinte, mély beszélgetéseken túl a humor is összekötő kapocs volt, hiszen „még az unalomig ismert vicceken is mindig röhögtünk”. Hiszen egy-egy vendégségből távozva századszor is elsütötte azt a viccet, hogy az angol abban különbözik a zsidótól, hogy az angol köszönés nélkül távozik, a zsidó meg elköszön és marad. Felidézte azt is, hogy a felesége unszolására Székely Gábor csak rászánta magát, hogy kicserélje a lakásukban a húsz éves sötétzöld bőrkanapét, majd hónapokig tartó keresés után megtalálta a neki is tetsző utódot: egy sötétzöld bőrkanapét.
– Nevettünk azon is, hogy ő nem eszik zöldet, mert ő nem nyúl, hogy minden fagyi ehető, de csak az almatorta az, ami sütemény, és hogy minden olvasható, de legalább 600 oldal legyen, és abból is több kötet…
Beszéde végén Lugosi Viktória így búcsúzott barátjától: „Most olyan vagy, mint az angolok. Tudod, köszönés nélkül... Mi meg itt toporgunk az ajtóban, de majd jövünk. Nagy kanapé legyen, jó? Hogy mind elférjünk. Nem baj, ha zöld”.
Kácsor Zsolt írása a MAZSIHISZ.HU-n jelent meg.
