Tulajdonos és szemléletváltás meg hasonló, a vendégnek teljesen értelmetlen dolgokról szóltak az infók. Hogy beszabadul a retro a lakótelepre. Na mondjuk, akkor nem kell messzire menni, van egy-két ’81-ből ittmaradt italkimérés. De ezen a helyen a nosztalgia se a régi. Tudniillik, a vezetőség színesben adja nekünk az 1950-es Amerikát, magyar pálinkával és a diszkózenével. Ha a KGB és a CIA együtt vert volna egy hétig, akkor se találtam volna ki ilyen összetételt. Belépéskor fogad a gigászi bárpult, a pultos köszön, és látom, nem fogja azt mondani: pont elfogyott. Olyan bőrkanapé várja a vendéget, hogy már csak heverészni is megérné bemenni. Kivéve, ha ezen punnyadóágyak mindegyike foglalt, akkor ugyanis marad a bárszék a pultnál, ami ugye csak amerikai filmekben és szerelmi bánattal képzelhető el tartósan. Vagy a körasztalnál ücsörgés, ami csak addig élvezetes, míg látjuk, hogy a tábla egy dísztárcsás IFA-kerékre lett applikálva, de valljuk be: ennek varázsa is elmúlik egyszer. De még mindig bemennénk, mert ilyen pálinkakínálattal csak egy tisztességes falunap díszvendége találkozik, igaz, ő nem fizet érte. De komolyan: jó látni, hogy nem csak bélízzel meg jégerrel tud kínálni egy hely. Persze ami jár, az jár, megkaphatjuk a koktélkedvencet is. Ami furcsává teszi az egész bárt, az a falakról jön. Mindenféle színekkel világító lámpák, meg még színesebb reklámok. Ötletes, csak ember legyen a talpán, aki egy-egy beszélgetés közben nem kezdi el bámulni a falat. Meg aztán arra várnék, hogy ezekhez a régi kólásplakátokhoz majd szól Bill Haley, ehelyett a rádióból csak … mai sláger megy. Kulturált, színes környezethez nem illő a mosdó, összetákolt ajtóval, meg piszokkal, ezért azt a részt ne nagyon látogassuk, vagy csak a pálinkakészlet végigszlopálása után.

Kanapés tévézős Fotó: Egri Szín