EgriSzin: Milyen Berlin, a hangulata, maga a város?

Simon Rita: Este hat körül érkeztünk meg Berlinbe, repülővel utaztunk. Barátságosak voltak az emberek, segítőkészek, kedvesek, és természetesen viselkedtek. Nekem, ha Berlinben járok, akkor a vidámság, a nyüzsgés jut eszembe. Nem hinném, hogy túlságosan különbözik Magyarországtól. Hatalmasnak tűnt, és bár mondták, hogy sok helyen van szegénység, nekem nem tűnt fel.

EgriSzin: Berlinben Az éjszaka tapintása című darabot adtátok elő.

Simon Rita: Igen, a darab angol nyelvű változatát. Nagy volt a sikere, mert azt mondták, hogy érthető volt, tetszett nekik, szépen és tisztán beszéltünk. Rengeteg munkánk volt benne. Egyszer-kétszer azt mondtam, hogy feladom. Nem az volt a baj, hogy angolul tanultuk, hanem furcsa volt az, hogy én most álljak ki emberek elé, és mondjam a szövegemet. Mi lesz ha elrontom, ha nem tudom folytatni? Mi lesz, ha nem tetszik a közönségnek? Függ a darab menete attól is, hogy milyen a közönség. Ha csönd van, és nem veszik a poénokat, akkor olyan, mintha nem élveznék magát a darabot. 

EgriSzin: A fesztiválon az előadások mindegyike sötétben játszódott?

Simon Rita: Nem, a finneké világosban. Az valami olyasmiről szólt, hogy a tenger fellázadt az emberek panaszáradata ellen, hogy őneki csak befogadni kell, dühös lett, és többé már nem tudta elviselni, hogy ez így működik. Táncos darab volt, pantomimnak mondják talán. A többi darab sötétben játszódott.

EgriSzin: Volt olyan előadás, amely nagyon megfogott?

Simon Rita: A németeké megfogott. Egy uszályon játszódott a darabjuk, elég filozofikus és elvont volt. Nem mindent értettem belőle, azt mondta az egyik segítő, hogy nagyon elvont szövege volt, és még a németek sem értették meg. A szegénységről szólt. Igazából a hanghatások tetszettek benne nagyon.

EgriSzin: Gondolom, ezen a találkozón nem csak a színház játszott szerepet, hanem az ismerkedés is teret kapott. Szereztél barátokat? Milyenek voltak egyáltalán a más nemzetiségű emberek?

Simon Rita: Nagyon sokat beszélgettünk. A finnek aranyosak voltak. Kérdezték, hogy mióta játszunk, mikor alakult a csapat (1998-ban – T.K.). Egy finn srác, egy tolókocsis fiú volt az, aki nagyon segítőkésznek mutatkozott. Az utolsó este a Good by partin szintén lehetőség nyílt beszélgetésre. A Workshop, amit mi tartottunk, a magyar áramszünet angol megfelelője volt. Ott is nagyon vidámak, nyíltak voltak az emberek, és szerettek játszani. Szerintem kicsit felszabadultak, feloldódtak. És természetesen viselkedtek, és ez nekem fontos volt.

EgriSzin: Hogyan kerültél kapcsolatba a Vakrepülés Színjátszó Egyesülettel?

Simon Rita: Az angoltanárom, Mály Krisztina alapító tag. Az egyik osztálytársam mesélte, hogy a Kriszta néni játszik egy ilyen színtársulatban, és hogy hű, sötét darabok, milyen jó volt. Nyolcadikban elmentem egy darabra, aztán másodikos gimnazista koromban voltam egy meghallgatáson, és megfelelőnek találtattam. Örültem neki, és megkaptam Az éjszaka tapintásában a szerelmes párnak a leányzó felét.

EgriSzin: Az éjszaka tapintásában illatokkal, hangokkal, mozgással meséltek. Hogyan képzelje ezt el az olvasó?

Simon Rita: Az éjszaka tapintása egy út, a történet nagy része Görögországban játszódik. Donáti István írta. Van egy szerelmes pár. A fiú megkérte a lány kezét, ő elutasította, ezért a fiú bánatában Görögországba utazott, hogy szerzetesnek álljon. A lány utána megy, és az útba a közönséget is bevonjuk, így sok kalandban vesznek részt. Természetesen hepiend lesz a dologból. A darab interaktív, a közönségnek mozognia kell, enni a sötétben. Vastag fekete bársony függönyök vannak, amik nem engedik át a fényt, egyáltalán. És ha te sötétben vagy, és enned kell, akkor gondolom az az első, hogy „Hol a szám? Most ezt én hogy bontsam ki?” – üdítőt kell inni, és akkor: „ja, hát én nem tudom a szívószálat beleszúrni, most mi lesz, ha magamra öntöm.” Hát, volt rá példa.

EgriSzin: Miért érdemes a ti darabotokra elmenni, és mit ad ez a színház, amit más színház nem adhat?

Simon Rita: Egyrészt sötétben játszódik maga a darab. Másrészt egy kicsit közelebb hozza egymáshoz az embereket, tehát, hogy nem kell megijedni a vak emberektől, tényleg. Mert vannak olyan emberek, akik azért nem segítenek, mert félnek. Vakon lehet, hogy nehezebb élni, de nem lehetetlen. A darab tényleg szórakoztató, élmény az, hogy te látóként sötétben eszel, táncolsz, sétálsz.  És nem azon gondolkodsz, hogy nem találod meg a villanykapcsolót, hanem azon, hogy találod meg a szádat, ki áll melletted, hogyan fogd meg a kezét, mi van, hogyha az előtted lévő kötél helyett, ami a darabban szerepel, a másiknak a fenekét fogod meg véletlenül. Volt rá példa. De szerintem feloldja a gátlásokat. Felszabadít.

EgriSzin: Ez a színház nem látható, itt érezni, koncentrálni kell a közönségnek.

Simon Rita: Át kell élni.

EgriSzin: Az éjszaka tapintásán kívül van még két darabotok és egy programotok. Melyikben veszel részt, mesélj róla.

Simon Rita: A Varázskert örökösei című előadás egy felnőtteknek szóló mesejáték, három istennőről szól, hogy hogyan alakul az életük. Békefi Róbert írta. Ebben több az élő effekt, például a tibeti éneklő edények. Nagyon szép hangja van, bár nehéz volt nekem megtanulni kezelni. Itt is sétálni kell a közönségnek, bocsánat, a koboldoknak, merthogy itt ti koboldok vagytok. Az Áramszünet egy labirintusszerű hely, ahol vannak termek, és különböző programok vannak bennük. A ritmusparádé és a táncház előadóktól függenek, időhöz vannak kötve, de például a Braille névjegykártya készítés, gyertyakészítés, ügyességi játékok kötetlen programok. Súly, hallás és tapintás, ezekkel játszunk. Szoktunk lufifújó versenyt is csinálni, csokievő, üdítőivó versenyt, a gyerekek szeretik.

EgriSzin: A gyerekek kevésbé félnek, sokkal játékosabbak, hamarabb alkalmazkodnak új dolgokhoz, izgalmasnak fogják fel, nincsenek előítéleteik.

Simon Rita: Igen. Könnyebben feloldódnak, ártatlanabbak, nem annyira gátlásosak. Volt egy kisgyerek, az édesanyja nem nagyon akart bejönni, azt mondta: „Anya, hagyjál, majd én megyek egyedül!”. Bordásfalra másznak, azt nagyon szokták élvezni. Aki elkapja, vagy megtalálja a labdát sötétben, az kap valami apró ajándékot. Hallom, hogy ott rohannak, futnak, és élvezik. Imádják tényleg az ilyen dolgokat, és ez nekünk is jó, mert azt bizonyítja, hogy nem jöttünk hiába.

EgriSzin: Ha meglát téged egy olvasó az utcán, hogy esetleg segítségre szorulsz, - bár ezt nehezen tudom elképzelni rólad-, szívesen veszed, ha segíteni próbál?

Simon Rita: Természetesen, igen.

EgriSzin: Ez általános, hogy a nem látók elfogadják a segítséget?

Simon Rita: Nem feltétlenül. Nem mondanék általánosságot. A segítségnyújtás is olyan, hogy valaki elmegy melletted, anélkül, hogy megszólítana, holott te vagy húszszor szólsz. Akkor hülyén érzed magad, hogy most hallotta-e, vagy egyáltalán jó helyre szóltam, jó felé fordultam-e. Valószínű azért nem segítenek, mert elrettenti őket a dolog, másrészt nem tudják, hogyan viszonyuljanak a vak emberhez. Valamiért nekem az a személyes tapasztalatom, hogy ha te odamész látóként egy látássérülthöz, azáltal hogy ő nem lát, azt hiszed, hogy nincs olyan szellemi szinten, mint a többiek. Jártam már így. Isten ments’, hogy én a látókat bármilyen szempontból is kritizáljam, nem ez a szándékom. Én csak próbáltam egy szempontot bemutatni egy bizonyos szituáció alapján.

EgriSzin: Egyszer rámosolyogtam a buszon egy vak fiúra. Megdöbbentő volt, de visszamosolygott. Úgy gondolom, mivel nektek a szemetek nem funkcionál, a lelketek valahogy sokkal érzékenyebb ezekre a dolgokra.

Simon Rita: Minden embernek van lelkivilága. Mindenkinek vannak problémái, egyensúlytévesztései. Én nem gondolom, hogy azért, mert nem látok, gazdagabb lenne a lelki világom. Más. Nem lehet az alapján eldönteni, hogy valaki mennyire gazdag lelkileg, hogy mennyire sérült. Manapság nekem az a tapasztalatom, hogy nem nagyon szeretnek az emberek megnyílni mások előtt. Az én megérzésem az, hogy ma nincs jelentősége annak, hogy milyen jó belső tulajdonságokkal rendelkezel.

EgriSzin: Érzed amikor rádmosolyog valaki?

Simon Rita: Igen. Azt is érzem, ha figyelnek. És azt is érzem, hogyha valaki hazudik, vagy ha nem őszinte, inkább így mondanám, mert nem egyenlő a kettő. Vagy csak azért mond valamit, mert így kívánja meg tőle a felsőbb utasítás. Nem esik jól, mert én félek őszinte lenni azokkal, akiket nem ismerek.