Lengyel Pál bábrendező, Blattner Géza díjas, az egri Harlekin Bábszínház igazgatója, a Magyar Bábművészek Szövetségének elnöke, a Magyar Színházi Társaság választmányi tagja, fontos helyet tölt be a kortárs magyar és európai bábművészetben.
Számos nyugat-európai ösztöndíjat nyert el, rendezései sikerrel szerepeltek a magyar nyelvterület és Európa bábos fesztiváljain. Vendégrendezőként a legtöbb magyarországi bábszínháznál dolgozott, emellett színész-bábszínész mesterséget tanít és részt vesz a határon túli bábművészek képzésében. A nemzeti ünnepen, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével tüntették ki.

Egri Szín: A nemzeti ünnepen magas rangú állami kitüntetést kapott. Hogyan fogadta?
Lengyel Pál: Borzasztó jó érzés. Meg voltam lepődve, mert ilyet nem nagyon szoktak a mi műfajunk béliek kapni. Persze nagyon örültem.
Egri Szín: A bábművészet helyzetére milyen hatással van egy ilyen kitüntetés?
Lengyel Pál: A bábművészet legalább annyira csodálkozik mint én, mert pont arról szól a dolog, hogy a bábművészek ezt a fajta kitüntetést nem nagyon szokták kapni. Azt hiszem, hogy az egész műfaj számára rettentően fontos, hogy ilyen kitüntetést ezúttal egy bábszínház vezetője kapott. Nyilván a kollégáim is nagyon örülnek, hogy íme ide is eljut a figyelem, odafigyelnek erre. Persze nem akarom azt mondani, hogy magas szinten, mert nyilván helyből indult a kezdeményezés, de az, hogy értékelik a mi munkánkat, azt hiszem ez a legfontosabb.
Egri Szín: Hol lehet elhelyezni a bábművészetet a mai magyar kultúrában?
Lengyel Pál: Jó lenne, ha legalább odáig eljutottunk volna, mint a táncművészet, bár nem szeretnék sorrendet. Ahogy mondani szokták, ez egy felfutó ágban lévő műfaj, ami nemcsak a
műfaj folyamatos megújulását jelenti, hiszen itt rengeteg olyan dolog van, ami tegnap még nem létezett. A színházban is vannak különböző kísérleti formák, amik mindig meg-megújítják a szakmát. Itt rettentő sok lehetőség van a képben a látványban a szcenikában, zenében, s ez borzasztóan izgalmas.
Ahogy ez folytatódik úgy lesz egyre ismertebb, egyre népszerűbb a közönség körében, mert ugye a bábozás jelenleg úgy van elkönyvelve, hogy az a pici gyerekek a kedvelt időtöltése, szórakozása: tessék nyuszit, farkast és rókát mutatni, és akkor a sok kicsi gyerek nagyon jól érzi magát. És ez tényleg fontos, ezzel senki nem akar vitatkozni, de úgy gondolom, hogy ez a művészeti ág másra is képes, másra is hivatott. Éppúgy el tud mondani fontos gondolatokat felnőtteknek mint a színház, vagy a táncszínház, vagy a mozgásszínház. Csak ez valahogy nagyon nincs benne nálunk a köztudatban, valószínűleg azért, mert ez a legfiatalabb művészeti ág. Ha összevetjük a színházzal, a tánccal, és mással látható, hogy ez nagyon későn kezdett kialakulni, létezni Magyarországon.
A híres Obrazcov, aki a Szovjetunió egyik jeles bábművésze volt, egyszercsak betoppant és Magyarországon a vásári bábjáték után elkezdődött egy másfajta bábirányzat. Voltak a magyar bábjátszásnak nagyon komoly úttörői, például Blattner Géza, akiről egy díjat is elneveztek, amit rendszeresen kizárólag bábművészek kapnak.
És most nem beszélek a Kemény famíliáról, amiről Kemény Henrik jut eszünkbe. Joggal, mert ő a ma is létező, nagyszerű Vitéz László megszemélyesítője.
Egri Szín: Milyen lesz a műfaj jövője?
Lengyel Pál: Amilyenné tesszük. Rajtunk múlik, akik csináljuk. Rettentő fontos kérdés az, hogy mi csinálhatunk amit akarunk, amire a tehetségünkből futja, kérdés az, hogy a közönség jön-e velünk. Nem szabad figyelmen kívül hagyni mi az, ami valójában fölkelti a nézők figyelmét, mi az aminek örülnek a nézők. A felnőttekre és a gyerekekre egyaránt gondolok.
Minden korosztálynak kell játszani, s azt gondolom, hogyha gyerekeknek játszunk, s az tényleg egy nagyon jó meseelőadás, akkor a felnőtt nem mehet úgy haza, hogy ne vigyen magával ő is érvényes gondolatot, ami az előadás kapcsán jut eszébe, és elgondolkodik rajta. Ezek az igazán jó mesejátékok.
Egri Szín: Egy nemzetközi fesztivál zajlik a héten a Harlekinben. Milyen a találkozó hangulata?
Lengyel Pál: Volt egy este, amikor borzasztó büszke voltam arra, hogy ez itt van, itt történik és mi vagyunk a házigazdák. A prágaiak olyan frenetikus előadást csináltak, ami szerintem egyedülálló volt. Ami utána itt történt aznap este, egy csomó fiatalember – mert itt vannak a visegrádi országok színművészeti egyetemeinek a bábszínész hallgatói – találkoztak, egymásra találtak és jóízű beszélgetések folytak.
Az a fesztiválnak csak az egyik része, hogy az ember igyekszik jó előadásokat meghívni. Hozzátenném, hogy ez limitálva van, mert a keret eléggé szűkös. Amíg az első bábfesztiválra világsztárokat tudtunk hívni, sőt a másodikra is, most nincsenek ilyen nagyágyúink.
Viszont előnyére vált ennek a fesztiválnak, hogy ismétlődik és ez a évek óta visszatérő vendégek között kialakultak nagyon erős kapcsolatok. Így kapta tavaly a „Szomszédolás” elnevezést.
A marosvásárhelyi a szabadkai és immár a besztercebányai együttessel nagyon jó a kapcsolat. Ez nemcsak arról szól, hogy jövünk, jöttök, megyünk és kölcsönös meghívások vannak. Ennél sokkal többre vagyunk képesek.
Nem akarok a dolgok elébe futni, de most adtunk le egy eu-s pályázatot, amiben négy országnak kell együtt dolgoznia, természetesen csak akkor, ha a pályázatunkat elfogadják. Nagyon érdekes lesz, a négy résztvevő: Lengyelország, Romániából Marosvásárhely, Szabadka és természetesen a Harlekin Egerből.
Egy ilyen projektnek a gazdája lenni és egy ilyen picike bábszínháznak jól megoldani, ez körülbelül olyan, mint oxigénpalack nélkül megmászni a Himaláját. Ha nyerünk, akkor majd kapkodunk a levegőért, és úgy leszünk, mint a Beke Kata volt az első választások után: Úristen nyertünk!