Az Egyesült Államok közelmúltbeli imperialista, gyarmatosító viselkedése azonban csak a tünete a jóval mélyebb, rendszerszintű problémának. A nyugati demokráciákban végbemenő weimarizáció, a szélsőséges, autoriter -gyakran orosz érdekeket kiszolgáló- politikai erők fokozatos térnyerése ugyanis egyszerre oka és következménye annak, hogy válságban van a második világháború után, oly sok szenvedés árán felépített nemzetközi rend, mely az elmúlt 80 évben őrködött afelett, hogy ne kerülhessen sor egy újabb világháborúra.

Paradox módon ezt a Nyugat vezette, nemzetközi jogon és nemzetközi intézményeken alapuló nemzetközi rendszert ma már nem csupán az ezt megkérdőjelező civilizációk, -Kína, Oroszország és szövetségeseik - próbálják meg destabilizálni, hanem már maga a nyugati civilizáció vezető hatalma, az Egyesült Államok is, mely a második világháborús és hidegháborús győzelmeivel létrehozója, fenntartója, és egyben legfőbb haszonélvezője volt ennek az önkorlátozó, de a hosszútávú stabilitást mégiscsak biztosító rendszernek. Azonban ahogy a második világháború borzalmas pusztításának tapasztalata egyre jobban elhomályosodik az újabb generációk kollektív emlékezetében, -teret és táptalajt adva a propagandamédiumok által gyártott álhíreknek és alternatív valóságoknak,- úgy tér vissza fokozatosan a hódítás, és a területi terjeszkedés lehetősége a politikai retorikába és a nagystratégiai tervezőasztalokra.

Mindez különösen veszedelmes azon új, egyelőre még csak születőben lévő világrend keretei között, melyet a nyugati dominancia vége, és egy új, multipoláris hatalmi erőtér kialakulása jellemez. A nemzetközi rendnek immár nem lesz egy egyértelmű vezetője, hanem a globális hatalom jóval nagyobb arányban, jóval több szereplő között oszlik majd el, - ez a kiszámíthatatlanabb, dinamikusabb felállás pedig jócskán növeli hibázás esélyeit. Ezt a hatalmi átmenetet -mely Thuküdidész csapdájának nyomán aligha lesz konfliktusmentes- valószínűleg két szuperhatalom rivalizálása fogja majd meghatározni – az Egyesült Államoké, mely a megszűnőben lévő pozícióit védi a kapitalista világgazdaságban, és a felemelkedő Kínáé, mely a legerősebb kihívója az Egyesült Államok eddigi domináns hatalmának.

Ennek a rendszerszintű válságnak a következményeit látjuk akkor, amikor az USA immár Oroszország szövetségét keresi az egyre jelentéktelenebbé váló Európa helyett, hogy szembefordítsa, vagy legalábbis leválassza Oroszországot Kínáról, aki alá Oroszország az Ukrajna ellen indított agressziója óta egyre inkább betagozódik. Ez tükröződik az USA méloszi párbeszédében is Ukrajnával, mely akár az orosz agresszió ellen védekező fél cserbenhagyásával és kizsákmányolásával is járhat, amennyiben a két nagyhatalom megegyezik az áldozat feje felett, és olyan alkura kényszerítik rá az ukránokat, mely geopolitikai értelemben felosztja Ukrajnát – az oroszoknak területeket, az amerikaiaknak pedig ásványkincseket és gazdasági koncessziókat biztosítva egy fegyverszünetért cserébe. München és Jalta szellemiségének ez a nyílt rehabilitálása azonban nem az egyetlen válságjelenség, hisz az Egyesült Államok gazdasági háborút hirdetett az EU, Kína, Kanada és Mexikó ellen, sőt mi több, a Dániához tartozó Grönland annexióját is nyíltan hangoztatja. Mindez -karöltve Oroszország nyílt agressziójával Ukrajna ellen- végül ráébresztette Európát arra, amit biztonságpolitikai berkekben a szakértők már régóta hangoztattak: Európa nem építheti többé a biztonságát a kiszámíthatatlanná, vagy akár riválissá váló Egyesült Államokra, hanem saját, önálló védelmi képességeket, és az ezt kiszolgáló védelmi ipart és infrastruktúrát kell kiépítenie. Nem a NATO helyett, vagy annak ellenében, hanem az atlanti szövetség mellett, vagy annak egyenrangú részeként, a NATO európai szárnyaként.

A jó hír, hogy Európa erre képes, a demográfiai háttere, gazdasági és ipari potenciálja bőven megvan hozzá. Egyetlen egy dolog kétséges: az egységes politikai akarat. Ne feledjük, hogy egy olyan kontinensről beszélünk, aminek történelme Róma bukása óta, az elmúlt másfélezer évben arról szólt, hogy az egymással állandóan vetélkedő, mind különböző érdekeket képviselő népek és frakciók sorra megakadályozták, hogy egyikük végül túlságosan is megerősödjön, és egyesítse a földrészt. Két világháború borzalmai, Európa globális vezetőszerepének az elvesztése, és a kontinens egyik felének amerikai, másik felének pedig szovjet érdekszférába kerülése kellett ahhoz, hogy többszáz évnyi hatalmi vetélkedés helyett meginduljon a kísérlet valamiféle békés egységesedés felé. Ezt a kísérletet nevezzük ma Európai Uniónak, melyből a gazdasági integráció sikeres lett, a politikai félúton megállt, a katonai gyakorlatilag el sem kezdődött. Egy katonai szövetség ugyanis nem működhet vezető nemzet nélkül, amely rendet teremt, és irányt mutat a tagállamok eltérő érdekei között. A NATO-ban ezt a pozíciót egyértelműen az Egyesült Államok tölti be, de az Európai Unió keretei között erre egyelőre nincs komolyan szóba jöhető jelölt.

Európa Fotó: Mikó András

Napjaink eseményei azonban rávilágítanak arra, hogy a történelmi kényszer azonban végül mégsem hagy más lehetséges alternatívát, mint az önálló európai katonai potenciál megvalósítását, - még ha nem is feltétlenül EU-s keretek között, hanem például a Tettrekészek Koalíciójához hasonló alapon. Nem csupán azért, mert Európa fogatlan oroszlánként gyakorlatilag nem tudja sem érdekeit, sem értékeit képviselni az egyre turbulensebbé váló nemzetközi arénában, hisz beszorult a három nagy óriás, az USA, Kína, és Oroszország közé. Ennek már jóval korábban is szomorú figyelmeztető jele volt Európának az elmúlt évek, évtizedek válságai során tanúsított sorozatos tehetetlensége, - gondoljunk csak az orosz-ukrán háborúra, az arab tavasz keltette menekültválságra, a grúziai háborúra, a délszláv háborúra. Most azonban már sokkal többről van szó, hisz az elmúlt hetek tükrében napnál is világosabbá vált, hogy Európa most már a saját biztonságáról sem tud gondoskodni. A NATO garancia, ami sokáig őrködött Európa biztonsága fölött, gyakorlatilag kiüresedett azáltal, hogy a szövetség vezető nemzete, az USA megkérdőjelezte a szövetség lényegét jelentő kollektív biztonság iránti elkötelezettségét. Noha a garancia papíron továbbra is létezik, az USA kiszámíthatatlan viselkedése miatt a garancia betartásába vetett bizalom jelentősen megrendült, - s ez már akkor sem állna vissza, ha az amerikai kormányzat a jövőben visszatérne a korábbi külpolitikai irányvonalához. A nukleáris védőernyő hitelességének kérdésessé válásával viszont a szövetség többi tagállama már nem tud kellő katonai elrettentést felmutatni, hogy határait megvédje, különösen egy olyan szomszédos atomhatalommal szemben, amely még mindig nem mondott le arról, hogy ismét kiterjessze hatalmát Európára, - melynek egyik első kísérletét látjuk most Ukrajnában. 

Európának ezért pont a következő néhány évet kell kihasználnia arra, hogy újraszervezze biztonsági architektúráját, míg az oroszok le vannak kötve Ukrajnában, és nem erősödtek meg annyira, hogy komoly fenyegetést jelentsenek a kontinensre. Ezalatt a szűk, kb. 5-10 éves időablak alatt kell az USA-tól való egyoldalú biztonsági függést átalakítani egy újfajta, jóval kiegyensúlyozottabb és kölcsönösebb elköteleződéssel járó partnerséggé. Ez az európai gazdaság felvirágzása mellett végső soron akár még az atlanti szövetségbe is új életet lehelhetne, hisz bár egy erős, katonai értelemben is magára találó Európa kétségkívül versenytárs lenne, ugyanakkor a világhatalmi versengésben már az Egyesült Államok számára is egy fontos, stratégiai jelentőséggel bíró szövetséges lehetne. Jelenleg azonban az USA joggal rója fel az európai szövetségeseinek, hogy sokan közülük évtizedek óta nem költenek eleget a saját védelmükre, és potyautasként élvezik, hogy az amerikai garanciák szavatolják biztonságukat az orosz fenyegetéssel szemben.

Ennek az orosz agressziónak a jelentőségével nekünk, magyaroknak, a történelmi tapasztalataink birtokában különösen tisztában kell lennünk, - gondoljunk csak az 1849-es és 1956-os inváziókra, vagy a szovjet hadsereg 1944-45-ös tetteire, és az azt követő majd’ fél évszázados szovjet megszállás tanulságaira. A közvetlen szomszédunk elleni háborút látva, mely rengeteg határon túli magyart is érint, egyik elsődleges nemzeti érdekünk kell, hogy legyen, hogy az orosz terjeszkedést megállítsuk, és minél távolabb tartsuk országunk, és a magyarlakta területek határaitól. Emlékeznünk kell rá, hogy Oroszországban nem lehet megbízni, mely sorra szegi meg az általa korábban aláírt nemzetközi szerződéseket és vállalásokat, s mely 650 éve egyfolytában hódít és terjeszkedik, s amely a történelem során szinte mindig, amikor lehetőséget kapott rá, megpróbálta leigázni a szomszédjait. Egyedül az erő, és az abból fakadó elrettentés szabhat gátat az orosz birodalmi expanziónak, melynek épp Magyarország lenne az egyik következő áldozata, amennyiben Ukrajna elesik. Ukrajna egységes európai megsegítése tehát ott kell, hogy legyen a legfontosabb külpolitikai törekvéseink között, - természetesen anélkül, hogy hazánk vagy az európai országok háborúba sodródnának, - hiszen az ukrán fegyverek közvetetten hazánkat, közvetlenül pedig a kárpátaljai magyarlakta területeket is védik. Nem is beszélve arról, milyen súlyos precedenssel járna a térség stabilitására nézve, ha végül az agresszor diadalmaskodna, és ennek következtében újból kedvet kapna a további terjeszkedéshez. Ne feledjük: Putyin 2022-es ultimátuma a NATO-nak az 1997-es status quohoz való visszatéréssel lényegében kijelölte az európai orosz ambíciók határait, melybe hazánk egyértelműen beletartozik.

Éppen ezért a magyar nemzeti érdek szempontjából érthetetlen, amit Orbán Viktor és a Fidesz képvisel a külpolitikában azáltal, hogy a nyugati szövetségi rendszerből fokozatosan átvezeti az országot az orosz geopolitikai érdekszférába. Ha sorra egymás mellé tesszük az eseményeket, - a megvétózott EU-s döntéseket, Ukrajna megsegítésének akadályozását, a Balkánt destabilizálni akaró politikai erők támogatását, az orosz állami propaganda terjesztését, a magyar demokrácia orosz mintára történő szétverését és az orosz belpolitikai gyakorlatok átvételét, - a napnál világosabb, hogy az Orbán Viktor vezette Fidesz Oroszország trójai falova a nyugati szövetségi rendszerben. Ennél nagyobb árulást a magyar nemzeti érdekek ellen magyar politikus nem követhet el. Ugyanis az egyetlen igazi nemzeti konszenzusunk, amit eddig egyetlen jelentős politikai csoport sem vont kétségbe az államalapítás óta eltelt ezer évben, az Magyarországnak a nyugati civilizációhoz való tartozása, - melyet a ,,közelmúlt” NATO-s, majd EU-s csatlakozásai is megerősítettek. Ez az elköteleződés még a magyar történelem legsötétebb óráiban sem kérdőjeleződött meg, sőt mi több, Magyarország éppen a nyugati civilizáció, és a kereszténység védőpajzsaként vívta ki magának az elismerést Európa-szerte.

Ezt a szerepet jelenleg az ukrán hadsereg tölti be, hisz amennyiben tényleg kérdésessé válik a NATO garancia, akkor jelenleg az ukrán hadsereg az egyetlen komolyan vehető hagyományos haderő Európában, ami legalább közvetetten megvédheti Európát, és benne hazánkat az orosz terjeszkedéstől. Ebben az esetben Magyarország számára Ukrajna legalább részben sikeres honvédő háborúja az egyetlen biztonsági garancia, mely távol tarthatja nyugati határainktól az orosz hadsereget. Ne feledjük azonban, hogy az ukrán állam eddig sem arról volt híres, hogy a szívén viselné a nemzeti kisebbségek helyzetét, és jogainak betartását. Mindannak az árát, amit a fideszes külügy elkövet azért, hogy gátolja Ukrajna élethalál harcát Oroszország ellen, előbb-utóbb kárpátaljai testvéreink fizetik meg. Mindezek tükrében felfoghatatlan az a fideszes hazárdjáték az ország, és a magyar nemzet biztonságával, mely végső soron mégis egyre inkább azt kockáztatja, hogy a még megmaradt szövetségeseink is hátat fordítanak nekünk, és végül teljesen egyedül maradjunk a nemzetközi arénában, -kiszolgáltatva vagy egy dühös, magát elárulva és hátba szúrva érzett, állig felfegyverzett szomszédnak, vagy egy expanzív, a népirtástól sem visszarettenő nagyhatalomnak. Mindegyik forgatókönyv halálos veszedelem a magyarság számára.

Ha pedig Orbán a feltételezett orosz hálára játszik, amennyiben újra a történelem rossz oldalára állva, megint behódoltatná az országot egy expanzív nagyhatalomnak, és kegyeiért versenyt futva ismét egy védekező, saját fennmaradásáért küzdő ország hullarablóivá tenne minket, akkor teljesen félreértette a geopolitikai realitásokat. Éppen a magyar történelem hoz számtalan példát arra, hogy mekkora ára van az ilyen típusú ,,hálának” – nem is kell tovább menni a második világháborúnál. A szovjet, korábban pedig a német, az osztrák és a török megszállás eseményei pedig pontosan mutatják, milyen borzalmas következményekkel kell, hogy szembenézzen egy kényszerpályán lévő, szövetségeseit vesztett, elszigetelődött kis ország, egy terjeszkedő nagyhatalom ölelésében. Hiába akar Orbán -saját érdekből, vagy zsarolás hatására- egyenrangú nyugati partnerből az oroszok helytartója, vazallusa lenni, hisz a politikai jelentősége és mozgástere a nyugati intézményeken kívül fabatkát sem fog érni.: ,,A kapca Moszkvában is csak kapca, amit akkor használnak, amikor jólesik nekik, de előbb-utóbb eldobják, amikor használhatatlanná válik.”

Éppen ezért is lesz sorsdöntő a 2026-os választás, mert ez már nem csupán a demokrácia visszaállításáról, az állam működőképessé tételéről, és a társadalom jólétéről, de a geopolitikai helyzetünkről, és a nyugati civilizációhoz tartozásunkról szól. Arról, hogy ezer évvel az államalapítás után ismét döntenünk kell arról, hogy a nyugati vagy a keleti szövetségi rendszerhez akarunk-e tartozni, és hogy meg akarjuk-e tartani azokat a kereteket, amik hosszútávon biztosítani tudják magyar kultúránk, és életformánk megőrzését, gyermekeink jövőjének biztonságát. Illúzióink pedig ne legyenek, az oroszok ebbe a választásba is megpróbálnak majd beleszólni. Éppen ezért Magyarország egyik legfőbb érdeke, nekünk, magyaroknak pedig mindannyiunknak közös felelősségünk, hogy a Fidesz ne nyerhessen még egyszer választást, és ne kapjon több lehetőséget arra, hogy hazánkat kiszolgáltassa az orosz birodalmi érdekeknek.

,,Rabok legyünk, vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!”

A szerző nemzetközi kapcsolatok szakértő