A püspöki luxi és a benyújtott számla

A beszélgetésből kiderül, hogy az elmúlt másfél évtized a trón és az oltár olyan szintű összefonódását hozta Magyarországon, mintha az egyházi vezetés elhitte volna, hogy ez a politikai hátszél örökké tart, és felesleges bármiféle "B opcióval" készülniük. Miközben az állami milliárdok ellenőrizetlenül ömlöttek az egyházmegyékbe – jutott itt focistadionra, négycsillagos szállodára és luxustermekre is a kiemelt főpapoknak –, a püspökök lassan teljesen elszakadtak a saját nyájuktól. Miért is érdekelte volna őket a hívek véleménye, ha a finanszírozás és a legitimáció kizárólag a politika felől érkezett?

Csakhogy a politikai fordulat után eljött a keserű másnaposság ideje. A rezsim bukásával a számlát bizony benyújtották, az egyházvezetők pedig ott állnak a hitelességük romjain. Ahelyett azonban, hogy megkövették volna a társadalmat a hosszú évek cinkos hallgatásáért – például amikor a legkiszolgáltatottabbak emberi jogait tiporták sárba –, a főpapság egy része most kétségbeesetten kapaszkodik a zuhanó kőtömbbe. Sőt, a színfalak mögött már a politikai restaurációról ábrándoznak, hátha visszasírható még a régi, zsíros status quo.

Rendszerszintű romlás: traumatizált papság és elfojtott autonómia

A probléma azonban sokkal mélyebb a pénznél és a politikánál; a gyökerek a belső, strukturális bajokig nyúlnak:

• Az abúzus ördögi köre: Perintfalvi Rita rávilágított, hogy a zárt, ellenőrizetlen egyházi intézményekben a hatalmi elnyomás és a szexuális visszaélések sorozatos elkövetőket termelnek ki. Ráadásul a statisztikák ijesztő pszichológiai mintázatot mutatnak: a bántalmazó papok jelentős része egykor maga is áldozat volt, aki később a megszerzett egyházi hatalmat használja fel egy torz, kényszeres "öngyógyítási" szerepcsere-kísérletként.


• A kiszolgáltatott alsópapság: Miközben a hierarchia csúcsán élők luxusberuházásokkal kérkednek, a vidéki alsópapság teljesen magára maradt a mentális és anyagi gondjaival, ami egyenes úton vezet a deprimáltsághoz és a körükben kiugróan magas alkoholizmushoz. Nem csoda, ha a fiatalok körében lényegében megszűnt a papi hivatás vonzereje.


• A felvilágosodás elutasítása: A klérus a tudomány és az egyetemek autonómiáját is megpróbálja dogmatikus gúzsba kötni. Legyen szó a Pázmányról, ahol elismert kutató pszichológusokat aláztak meg és küldtek heti katekizmus órákra az LMBTQ-témák kutatása miatt, vagy az egri egyetemről, ahol a professzorok épp az ellen lázadnak, hogy még a szenátusi ülések napirendjét is előzetes egyházi cenzúrának kell alávetni – a felvilágosodás alapértékeit nyíltan semmibe veszik.

Az új korszak: "Csak pap ne jöjjön ide!"

A statisztikák könyörtelenek: egyetlen évtized alatt egymillió katolikus fordult el a történelmi egyházaktól Magyarországon. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a spiritualitás vagy a hit igénye elveszett volna.

A legizgalmasabb és egyben leginkább vészjósló jelenség a klérus számára az, hogy a hívők körében megjelent egy erős belső antiklerikalizmus. Korai keresztény mintára kis háziközösségek alakulnak, ahol a hívők együtt olvassák a Bibliát és élik meg a hitüket, de az ajtóra virtuálisan kiakasztják a táblát: Csak papot ne hozzatok ide!

A társadalomnak és a megváltozott politikai vezetésnek – ahol az egyházi ügyek immár nem kivételezett, elkülönített VIP-kategóriát jelentenek, hanem a civil szféra részeként kezelik őket Heidl György államtitkársága alatt – most történelmi lehetősége van. El kell választani a hitéletet az állami lélegeztetőgéptől, és a felelősséget vissza kell adni a hívek kezébe. Csak egy radikális finanszírozási reform és a kiváltságok megvonása kényszerítheti rá a püspököket arra, hogy a hatalmi elit kiszolgálása helyett végre a saját közösségük felé forduljanak.

A hit és a szeretet étosza értékes, megtartó ereje a közösségnek. De ahhoz, hogy az egyház valaha is visszanyerje elveszített hitelességét, először le kell lépnie a hamis, korrupt politikai talapzatáról. Mert ahogy a beszélgetésben elhangzik: aki a bűnös elnyomás és fosztogatás idején csendben marad, az bizony cinkossá válik.