A Quo Vadis nagyszabású produkció, sőt lenyűgöző  is. Nem csak a végül is 4(!) órásra sikerült bemutató embert próbáló játszási ideje miatt, hanem azért is, mert a Szarvas József direktor úr által fémjelzett időszak nyitóelőadása lévén láthatóan mindent beleadtak, hogy megmutassák, mit gondolnak a színházról. És elég jó dolgokat gondolnak.

A darab

Sienkiewicz 1896-ban írta a 700 oldalas regényét. A Néró korabeli Rómában játszódó szerelmi dráma, a bacchanáliákban tobzódó dekadens társadalomban éledező erkölcsi ellenállás, a kereszténység megjelenése és megállíthatatlan terjedése adja a mű alapkonfliktus helyzetét. Persze ennél jóval többről szól. A zsarnoksággal szembeni önfeladás határairól, a szerelem irracionális döntéseiről, a zsarnok törvényszerű végzetéről. Is.  A Rómeó és Júlia már nyilván unalomig ismert volt az 1895-96-ban folytatásokban megjelenő szöveg idején, de még nem készült el a Mester és Margarita, Robert Graves nem írja meg, majd csak kb. harminc év múlva a Claudius könyveit. Sienkiewicz, aki mellesleg nem ezért a könyvéért kapott Nobel-díjat, hatalmas sikert ért el a Quo Vadis-szal, amit szinte azonnal lefordítottak a világ fontos nyelveire. Szabó Sebestyén László választása pedig nyilvánvaló aktualitással bír. Cézár, a zsarnok és az ezerfejű Cézár, a közönség találkozása olyan történelmi esemény-archetípus, ami rendre megismétli önmagát. Nehéz nem észrevenni, noha az előadás példás emelkedettséggel kerüli a direkt párhuzamot, hogy az aktuális pohos Cézár érvrendszere (Nem én szültem őket!) a közelmúlt zsarnoki reinkarnációjával vág egybe.

„Mit röhögtök?! Magatokon röhögtök!” – mondta Szabó Sebestyén László a Revizorban, Hlesztakov szerepében a közönségnek az évad felvezető előadásában. Most a „Mit hüledeztek?! Magatokon hüledeztek!” szöveget üzenhette volna Néró a felsorakozott politikai elitnek, akik nemrég még a zsarnok ágyasaként képzelődtek magukról. A Quo Vadis útkeresése azonban egy kétezeréves választ is felkínál: a megbocsátást. Ehhez persze kell a bűnbánat is, ami nem egy egyszerű dolog, mert a zsarnok szeretetéhsége nagyon erős cucc, arról lejönni bizony hatalmas kognitív disszonancia.

Az előadás

Az előadás monumentális, pazar és frenetikus. Sőt, okos is. Ezen még az sem változtat sokat, hogy a második felvonásban fókuszt váltott, és mintha megtántorodott volna attól a lendülettől, amit az első két órában vett, az éteri emelkedettségéből egy kicsit alább szállt. Volt honnan esnie.

Az előadásban a fő konfliktustengely Néró (Bari István) és Petronius (Horváth Lajos Ottó)  között helyezkedik el. Ehhez képest minden más szál valójában kevésbé lényeges. Petronius, a kicsit különc, magát meg nem értett, zseniális művésznek képzelő Néró patrónusa. Tehetős patrícius, akinek erkölcsei megfelelnek a morális fertőben dagonyázó Róma standardjainak. Spiritus rector. Öregecskedő party-arc, aki rabszolganőjével piheni ki a bacchanáliák egymásba érő végtelenségét. Sokáig ő képes egyedül manipulálni az egyre inkább megbuggyanó Nérót, hogy az ne gyújtsa fel Rómát, csak azért, mert nem volt elég lelkes verseinek fogadtatása. Megpróbálja megakadályozni, hogy hamis váddal megölesse a katakombákban bujkáló keresztényeket, mondván, ők gyújtották fel a várost. A talpnyalókkal, hízelgőkkel szemben azonban alulmarad, kegyvesztett lesz.

Horváth Lajos Ottó, Varga Anna Zsófia Fotó: Gál Gábor

Petronius búcsúzó vádbeszéde, a kultúra vádbeszéde a zsarnokság műveletlensége, ízléstelensége, kulturálatlansága ellen. Azt megbocsátja Nérónak, hogy ezreket küldött a halálba, hogy végzett rokonaival, felgyújtotta Rómát, de azokat a rossz verseket és röhejes táncokat, na, azt soha nem tudja megbocsátani. Horváth Lajos Ottó tökéletesen hozta a hatalom haszonélvezőjének cinikus karakterét, aki teljesen tisztában van a helyes és helytelen, a lehető és a lehetetlen fogalmával. Petronius konzervatív, a status quo fenntartásában érdekelt figura. Nem fogadja el az aszkézis új istenét. De nem állhatja a rossz verseivel magát ünnepeltető Nérót sem. Együtt tűnik el a múlt dicsőségével.

Bari István Fotó: Gál Gábor

Bari István Néró karakterének megformálására tökéletes választás. A szerep könnyelmű ripacskodásra csábít, Bari István el is csábul, de mindig vissza tud térni a szeretetéhes hülyegyerek karakterébe. Fürdőzik akrobatikus mozgáskultúrájában, de soha nem válik öncélúvá egyetlen gesztusa sem.

És mindez az egész előadásra igaz. A Quo Vadis formanyelvének a rendező azt a nagyon nehéz tömegmozgatós, barokkos fugákban csavargó kavalkádot választotta, amely nyelv a legnagyobb kihívást jelenti egy társulat számára. A színpadon párhuzamosan történnek események, hogy aztán összetalálkozva-szétválva kiadjanak valami nagyobb egészet. Mozgás, fény, zene, látvány kavarog. Manapság több előadást látni a legjobb művészszínházakban, ahol mindezen technikák szétesnek, öncélúvá válnak. Érthetetlen zenei váltások, stíluskeveredések, remek ötletek halmaza pazar színészi játékkal, ám mégsem áll össze a nagykép. Az egri előadás nem ilyen. Szabó Sebestyén László kézben tartja a színpadot. Mindennek értelme, célja van. Kristálytiszta, világos történetmesélés. Semmi nem azért van, hogy megmutassa, hogy ezt is tudja, hanem azért mutatja meg, hogy képes leengedni a vasfüggönyt, hogy hintaló-tilóként egyetlen percre használja, mert az is előre viszi a cselekményt.

Ondraschek Péter díszlete és jelmezei lenyűgözőek, funkcionálisak. Azt az érzést keltik, hogy gyakorlatilag korlátlan pénz állt rendelkezésre a látványvilág kialakítására, holott ez valószínűleg nem igaz. Mindenesetre a Quo Vadis megjelenése, esztétikája annyira menő, hogy ha a jövő Nemzeti Színházában mutatnák be, akkor azt mondaná mindenki, hogy hja, itt könnyű, van rá forrás. Nem tudom, hogy oldották meg, hogy nem ment rá az évad költségvetése.

Kondákor Ajsa Panka koreográfiája mérföldkő az egri színpadon. Könnyű elképzelni, ahogy Jancsó Miklós és Bob Fosse az égi páholyból élvezettel nézik az előadást, amit az egyik egy hortobágyi tanyára képzel, a másik a 46th Street Theatre színpadára. Értelmet kapott, hogy az egyébként elég jó hajdani tánctagozatot miért eresztette szélnek az új művészeti vezetés. Koncepciót váltottak. A fizikai színház mozgásvilága olyan „aha” érzést hoz az előadásba, amely nemcsak korszerűbbé, hanem az újabb generációk számára sokkal vonzóbbá teszi a színjátszást. Mert nem halt ki az emberekből az, hogy ha színházba mennek, akkor ott varázslatot is szeretnének látni. Az egri színpadon pedig cirkuszi akrobaták gyilkolásznak. Varázslat. A mostani tánckar érdekessége, hogy egyenrangú drámai szereplői az előadásnak és viszont, a színészek mozgatása annyira professzionális, hogy lényegében új nyelvet kaptak a szerepformáláshoz. Nem nehéz kitalálni, hogy a koreográfia egyik központi eleme lesz a Gárdonyi Géza Színháznak, hiszen például a Kondákor Ajsa Panka által koreografált Néma csend a Katonában nem véletlenül nyerte el az évadban a legjobb rendezés kritikusi díját. Lett egy menő mozgás dizájnere Egernek.

A második felvonás

Az első felvonás tűzijátékát az előadás nem tudta a második részben tartani. Nemcsak az ötletek soványodtak el, hanem a mondanivaló is avíttassá halványult. Sienkiewicz regényében teljesen valid a keresztény hit ellenállóerejéről értekezni a zsarnokkal szemben. A 21. században azonban ez már nem hat sem progresszívnek, sem magasztosnak. És nemcsak azért, mert ma minden temus Cézár kereszttel hadonászik, hanem egyszerűen azért, mert a kereszténység kulturális, morális üzenete időtállóbbnak bizonyult a vakbuzgó hit hirdetésénél. Ez az üzenet pedig egyszerű, és az elmúlt kétezer évben bizonyította sikerességét: a szeretetben élő és megbocsájtásra épülő társadalom sikeresebb a gyűlöletre és bosszúra alapuló társadalmakkal szemben. Még a „jogos” bosszú és „érthető” gyűlölet sem hoz sikert, csak szenvedést, azaz pusztulást. A másik orca odatartása pedig ugyan az egyénnek megaláztatást okoz, de a közösségnek békességet és végeredményben gyarapodást.

Az első rész egyértelműen a zsarnok és a rettegéssel/pénzzel fenntartott hatalmának esendőségéről, a permanens kegyetlenség kegyencek általi fenntarthatatlanságáról szólt.  Mai világunk mindennapi tapasztalataival ezek a konfliktusok egybevágnak, sőt a szerelem továbbra is mindent legyőz.

A második részben a fókusz eltolódott a hit, mint az ellenállás belső forrása felé. Péter apostol (Tunyogi Péter) optikailag nagyon erősen hozza a kőszikla egyházalapító figuráját, de ez a Péter-Pál projekt, amit kereszténységként ismerünk, és amely a zsidó–görög–római kulturális örökség együttélést szabályozó upgrade-je, ennél a misztériumjátéknál azért különb sztori. Szegény Péter karaktere így maradt egy kenetteljes szájbarágás. Az előadás ezen részében sokszor, sokan, sokféleképpen elmondják, hogy ne kételkedj, csak higgy. Aztán megint elmondják. Már-már az az érzése támad a nézőnek, hogy valami klerikális "vörös farok" csóválását látja. Mivel Szabó Sebestyén László már soha többé nem tudja eladni, hogy nem egy tudatosan fogalmazó színházcsináló, valószínűbb, hogy szándékában állt ezt a gondolatot hangsúlyozni. És bár Sienkiewicz regénye valóban a kornak megfelelően ezt a toposzt erősíti, maga a szerző egy másik, korábbi könyvében, a Dogma nélkülben, éppen azt a vak hitet kérdőjelezi meg, amelytől vezérelve üdvözült mosollyal mennek a halálba a Colosseum mártírjai.

Arról, hogy mára a kitalált lényekre és az engedelmességet követelő vak hitre alapuló vallások mennyire menők, azon lehet vitatkozni. A zsarnokság természetéről azonban kialakult egy pár ezer éves tapasztalat.  A zsarnok elleni fellépés módozatai is komoly evolúción mentek keresztül. Most nem a jámborság tűnik a leghathatósabbnak, de rajta van a listán. A kereszténység erkölcsi és kulturális üzenetei pedig mára a világ minden részén meghatározóak.

Quo Vadis, Gárdonyi Géza Színház Fotó: egriszin.hu

Egyébként Néró ellen nem használt az áldozat, az imádság és a mártírhalál. Valójában a katonái lázadása elől menekült öngyilkosságba. Péter mártírhalála viszont valóban lökést adott annak az egyháznak, amelyik azt hirdette, hogy van egy mennyekbe vezető kiút a siralomvölgyből, csak meg kell halni hozzá. Előtte meg vakon hinni.

A Quo Vadis egri előadásának erejét az is mutatja, hogy nem köt kompromisszumot. Nem akart megfelelni elképzelt elvárásoknak, az alkotók tudták, mit akarnak, és megvalósították azt. Méghozzá virtuózan.  

Fontos:

Az előadás kiemelkedő erőssége a nagyon jó ízléssel megválasztott zenei aláfestés, ami filmszerűséget kölcsönöz, és néha átmegy egy önálló táncszínházi produkció kíséretébe.


Néró (Bari István) trash-slamje önálló műalkotás. Ha csak erről készülne egy klip és terjedne virálisan, már garantálható lenne a promóciós hatás.


Nyilvánvalóan híre megy majd, hogy Egerben színházat lehet nézni. Jönni fognak a magyar kulturális élet fontos emberei, és hírét viszik a performansznak. Jó alkalom ez arra, hogy az egri vállalkozások, vendégfogadók felkészüljenek színházi csomagokkal a látogatókra. Este 11-kor, a darab végén jó lenne, ha nemcsak a benzinkúton lehetne szenyákat enni.