SZÍN PUBLI
Az ötödik pecsét, amit hét lakat alatt kellene őrizni
2026.11.03.16:00
Az évad második bemutatójával rukkolt elő a Gárdonyi Géza Színház. Sánta Ferenc Az ötödik pecsét című regénye nyomán készült darab műfaja: „moralitásjáték két felvonásban”. A sajátos bemutató előtti bemutatón jártunk a stúdiószínpadon, amit az egri közgyűlés 72/2021. (X.07.) közgyűlési határozatával „Kelemen Csaba stúdiószínpadnak” nevezett el, de amely bejárata fölül már rég eltüntették a volt Kisgazda-MDF-Fidesz politikus nevét, a határozatot meg szép csöndben elfelejtették, mint ahogy a stúdiószínpad kikényszerített nevét is. Helyes. Az ötödik pecsét nehéz témát boncol. Olyan nehezet, amit az egri előadás nemhogy felemelni, de megmozdítani, megkarcolni, sőt még megközelíteni sem nagyon tudott.
Sánta Ferenc, amikor 36 évesen 1963-ban megírta Az ötödik pecsétet, akkor már túl volt a második világháború borzalmain, az 1956-os Petőfi-körös összeomláson és azt követő sok-sok év hallgatáson. Miután a 25 évesen, 1952-ben írt novellájával, a Sokan voltunk székely-thrillerrel 1954-ben berobbant az irodalmi kánonba, utána gyakorlatilag csak a hatvanas évek végéig alkotott jelentősebb műveket (Az ötödik pecsét, Az áruló, Húsz óra). Az ötödik pecsét sikerét kétségkívül az 1976-os, Fábri Zoltán rendezte mozi prolongálta, Őze Lajos elképesztő játékával, Márkus László, Latinovits Zoltán feledhetetlen színészi teljesítményével. A film a regény filozofáló hangnemét képi valósággá és átélhető szörnyűséggé konvertálja. Az alapkonfliktus az, hogy a fékevesztett nyilas őrjöngés, a magából kifordult világ szadizmusa ráveheti-e az egyszerű, tisztességes embert arra, hogy erkölcsileg vállalhatatlan tetteket hajtson végre. (A nyilasok arra kényszerítik a négy jóravaló pesti kispolgárt, hogy üssenek meg egy magatehetetlen foglyot (Cserhali György), és akkor sértetlenül elmehetnek.) A regény és a film sem ad választ a kérdésre, csak bemutatja a nézőnek, olvasónak, hogy van olyan kisember, aki inkább a halált választja, mintsem az elviselhetetlen erkölcstelenséget. A regénybeli Gyuricza viszont, aki a többiek által sem tudottan 12 zsidó gyereket bújtat otthon, inkább megüti a szerencsétlent, vállalva barátai megvetését és az örökké vele maradó szégyent, csak hogy gondoskodhasson az árvákról.
Az egri előadás arra tesz kísérletet, hogy a művet elemelje történelmi beágyazásából és napjaink Magyarországába helyezze. Nem ördögtől való megközelítés, hiszen pár ezer világsikerű mű körülbelül ugyanezt az erkölcsi, filozófiai problémát boncolgatja a Tórától a U2-ig.
Jobb-e állva meghalni, mint térden állva élni? Hülye kérdés amúgy, de zsarnokság idején néha szembe jön.
Az ötödik pecsét egri előadása egyszerűen nem működik. Ennek pedig több oka van. A legfőbb, az maga a rendezői elképzelés. Az, hogy az 1944-es kávéházi nyelvet beszélő kocsmafilozófusok egy képzeletbeli 2026-os vendéglátóegységben adják elő magukat – nem jó ötlet. A szöveg egyszerűen ledobja a koncepciót. Ma senki nem beszél így, pláne nem Thonet kávéházi székeken ülve, sőt, soha nem beszélt így senki, de Őze, meg Márkus még ezt is képes volt elhitetni. Ezen persze az sem segít sokat, hogy az egri előadás színészeinek nem kis hányada valamiért egy irodalmi színpad vásári kikiáltójának stílusában mondja a szöveget, és annyira nem beszélik a mai színházi nyelvet, hogy bármelyik idősotthonban bingót lehetne húzatni velük.
Amikor Keszei (Simon András), aki a regényben egy féllábú hadirokkant művészi fényképész és sértett besúgó, megjelenik, ám nem féllábú nyomorék, hanem vak, akkor eldöntöttem, hogy engem megvett a rendező Létmányi Attila a vak fényképész figurájával, és már nem tud olyat tenni, amitől meggondolnám magam. Tudott. Keszei színrelépése után is folyamatosan hanyatlott az amúgy sem túl magas színvonal, hiába küzdött derekasan Simon András. A minden egyes szót jelentőségteljes vidékies szájbarágással előadó Síp utcai lakók monológjait néha megszakító Tomóceusz (Boros Bence) és Gyugyu (Németh B. Kristóf) szerepeltetése, mint valami lidérces Rosencrantz és Guildenstern az első felvonásban nem igazán volt érthető. A második részben szerencsére ez is javult. A rendezés kínosan ragaszkodva az eredeti szöveghez és az attól merőben idegen szituációhoz simán álomba hajszolhatta volna a közönséget, ha a szomszéd nagyteremből nem szól Nyári Károly ABBA-blokkja. Az világosan látszott, hogy Simon András, Boros Bence és Németh B. Kristóf bírják és használják a színészmesterségről megszerzett tudást, ennek kiteljesedésében azonban az első felvonás naftalinos megközelítése még gátat szabott. Érdemes megemlíteni, hogy Rákosy L. Ancsa a szerető szerepében szinte azonnal képes volt minden gesztusával elhitetni a karaktert, ami üde színfoltja volt az előadásnak.
A második felvonás olyannak hatott, mintha bejött volna félidőben egy művészeti vezető és gyöngéden rávezette volna a rendezőt arra, hogy ha már itt van Ondraschek Péter tényleg nagyszerű díszlete, akkor lehetne abban színházat is csinálni, olyan 2026-os félét. Az ötödik pecsét, noha helyszínében és nyelvezetében az 1940-es évek fasiszta légkörét hordozza, üzenetében sokkal általánosabb. A zsarnokság, a kisember, az erkölcs, a remény és a reménytelenség véletlenszerű mozgásából fakadó ütközések mindig hálás témák. Az azonban nem megy, hogy a nagyon is valós nyilasterror borzalmaira kihegyezett műből, amelynek a szereplői akár Lukács György konyhájában is elmélkedhetnének, egyszerre egy elképzelt kafkai per abszurd ítélőszéke elé rángatják a nézőt, hogy aztán Terry Gilliam Braziljának disztópiáján keresztül köpjék ki. Pontosabban persze ez is mehetne, de ahhoz ezek az adottságok nem elegendőek.
A tudósok, ha nem sikerül a kísérlet, mert nem igazolta a hipotézist, akkor azt szokták mondani, hogy remek, találtunk nyolc megoldást, amelyek nem vezettek eredményre. Az ötödik pecsét Egerben egy remek kísérlet, ami nem vezetett eredményre. Nézzék meg a saját szemükkel.
Az egri előadás arra tesz kísérletet, hogy a művet elemelje történelmi beágyazásából és napjaink Magyarországába helyezze. Nem ördögtől való megközelítés, hiszen pár ezer világsikerű mű körülbelül ugyanezt az erkölcsi, filozófiai problémát boncolgatja a Tórától a U2-ig.
Jobb-e állva meghalni, mint térden állva élni? Hülye kérdés amúgy, de zsarnokság idején néha szembe jön.
Az ötödik pecsét egri előadása egyszerűen nem működik. Ennek pedig több oka van. A legfőbb, az maga a rendezői elképzelés. Az, hogy az 1944-es kávéházi nyelvet beszélő kocsmafilozófusok egy képzeletbeli 2026-os vendéglátóegységben adják elő magukat – nem jó ötlet. A szöveg egyszerűen ledobja a koncepciót. Ma senki nem beszél így, pláne nem Thonet kávéházi székeken ülve, sőt, soha nem beszélt így senki, de Őze, meg Márkus még ezt is képes volt elhitetni. Ezen persze az sem segít sokat, hogy az egri előadás színészeinek nem kis hányada valamiért egy irodalmi színpad vásári kikiáltójának stílusában mondja a szöveget, és annyira nem beszélik a mai színházi nyelvet, hogy bármelyik idősotthonban bingót lehetne húzatni velük.
Amikor Keszei (Simon András), aki a regényben egy féllábú hadirokkant művészi fényképész és sértett besúgó, megjelenik, ám nem féllábú nyomorék, hanem vak, akkor eldöntöttem, hogy engem megvett a rendező Létmányi Attila a vak fényképész figurájával, és már nem tud olyat tenni, amitől meggondolnám magam. Tudott. Keszei színrelépése után is folyamatosan hanyatlott az amúgy sem túl magas színvonal, hiába küzdött derekasan Simon András. A minden egyes szót jelentőségteljes vidékies szájbarágással előadó Síp utcai lakók monológjait néha megszakító Tomóceusz (Boros Bence) és Gyugyu (Németh B. Kristóf) szerepeltetése, mint valami lidérces Rosencrantz és Guildenstern az első felvonásban nem igazán volt érthető. A második részben szerencsére ez is javult. A rendezés kínosan ragaszkodva az eredeti szöveghez és az attól merőben idegen szituációhoz simán álomba hajszolhatta volna a közönséget, ha a szomszéd nagyteremből nem szól Nyári Károly ABBA-blokkja. Az világosan látszott, hogy Simon András, Boros Bence és Németh B. Kristóf bírják és használják a színészmesterségről megszerzett tudást, ennek kiteljesedésében azonban az első felvonás naftalinos megközelítése még gátat szabott. Érdemes megemlíteni, hogy Rákosy L. Ancsa a szerető szerepében szinte azonnal képes volt minden gesztusával elhitetni a karaktert, ami üde színfoltja volt az előadásnak.
A második felvonás olyannak hatott, mintha bejött volna félidőben egy művészeti vezető és gyöngéden rávezette volna a rendezőt arra, hogy ha már itt van Ondraschek Péter tényleg nagyszerű díszlete, akkor lehetne abban színházat is csinálni, olyan 2026-os félét. Az ötödik pecsét, noha helyszínében és nyelvezetében az 1940-es évek fasiszta légkörét hordozza, üzenetében sokkal általánosabb. A zsarnokság, a kisember, az erkölcs, a remény és a reménytelenség véletlenszerű mozgásából fakadó ütközések mindig hálás témák. Az azonban nem megy, hogy a nagyon is valós nyilasterror borzalmaira kihegyezett műből, amelynek a szereplői akár Lukács György konyhájában is elmélkedhetnének, egyszerre egy elképzelt kafkai per abszurd ítélőszéke elé rángatják a nézőt, hogy aztán Terry Gilliam Braziljának disztópiáján keresztül köpjék ki. Pontosabban persze ez is mehetne, de ahhoz ezek az adottságok nem elegendőek.
A tudósok, ha nem sikerül a kísérlet, mert nem igazolta a hipotézist, akkor azt szokták mondani, hogy remek, találtunk nyolc megoldást, amelyek nem vezettek eredményre. Az ötödik pecsét Egerben egy remek kísérlet, ami nem vezetett eredményre. Nézzék meg a saját szemükkel.
